Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 5 1927-1928 (Budapest, 1929)

Takács Zoltán, felvinczi: Keletázsiai festmények a Hopp Ferenc-Múzeumban

maradt emlékek közt. Ismerünk azonban több festménye után másolatokat. Ilyen másolattal állanánk hát szemben ez esetben a szemmelláthatólag utólagosan felírt Wu Tao Tzu jelzés szerint. Ha összehasonlítjuk a múzeumunk tulajdonában levő képpel azt, ami a ránkmaradt alkotások közt legjobban igazolja Wu óriási hírnevét, a kőbevésett Kung Fu Tze képmást (8. ábra,) a régi kínai megállapításon nem is ütközhetünk meg. A mi festményünk ugyan nem készülhetett régebben, mint a Ming-korszakban, azonban a Ming-festő valamely régibb eredeti után dolgozott. Ebben az eredetiben egy későbbi hozzáértő Wu Tao Tzu kezét ismerte fel. Ismétlem, nem minden alap nélkül. A Kung-arckép egyik jellemző vonása u. i. a nyergesen elcsökevényesedett, tompahegyű és túlságosan széles cimpájú orr. Ez a sajátosság felismerhető a mi képünkön mind az öt öreg férfiarcon. Magától értetődik azonban, hogy keletázsiai festőegyéniségek megállapításánál egy ilyen egyezés még távolról sem elegendő bizonyíték. A kínai művészet egész mivolta hozza magával, hogy a Mennyei Birodalom festőművészei sokkal szigorúbban ragaszkodnak mestereik stíluslbrmáihoz, mint a nyugatiak. Bizonyos azonban épen ezért, hogy a művész, ki a mi képünk eredetijét festette, ha nem is volt maga Wu mester, — ami elvégre is nem kizárt dolog — kapcsolatban volt vele. Iskolájához tartozott, leszármazottja lehetett. Valószínű, hogy a mi képünk nem közvetlen másolata az eredetinek. Kétségtelen, hogy nagylendületű, összefoglaló ecsetvonásai mögött valami különös alkotóerő él. Ez alkotóerő emléke egyes helyeken és pedig a testformákon, különösen az eleven kifejezésű arcokon, közvetlenebbül érvényesül mint a ruházaton. Ennek vonalai is határozottak és kemények, de nem oly eleven mozgásúak mint az arcvonások, vagy akár a kezek rajza. A tájképjárulékok, a sziklatömbök, elől a jobbsarokban és a sziklapárkány a balsarokban, a háttérben, sokkal könnyedébb ecsettel vannak megrajzolva. Különös figyelmet kell fordítanunk olyan esetekben, mint a miénk, a művészi alkotás ékítményes részére. Ebből a szempontból a hagyományos nézet javára írhatjuk azt, hogy a leghátsó baloldali alak ruháját lótuszvirágok és indák borítják. Hasonló esettel állunk szemben annál a Shakyamunit ábrázoló festménynél, mely a kyótói Tofukuji-templomban látható. Igaz ugyan, hogy a mi képünkön az arannyal festett, hímzést ábrázoló lotuszékítmény megfelel a ma is használatos lofusztípusok egyikének. Ez azonban kialakult volt már a Sung-korszakban. (960—1280.) Ugyanígy vagyunk egy másik ékítménnyel, azaz hímzésmintával a jobboldali, félig szemközt forduló Sennin ruháján. Ez az ékítmény egymáshoz illeszkedő nyolcszögekből áll, melyek négyesével egy-egy sarkára állított négyzetet is fognak közre. E nyolcszögek közepén szintén lótusz foglal helyet, E szövetminta iráni hellenisztikus befolyás alatt fejlődött ki a T'ang-korszakban. Ujabb változatai szintén a Sung-korszakban alakultak ki. Valószínű tehát, hogy a kép ékítményes elemei még a T'ang-korszakból származnak. Stílusuk azonban már újabb. Nem tudhatjuk tehát, hogy ez ékítményeket mennyire vezethetjük vissza. Nem tudjuk, hogy lehet-e itt szó arról, hogy egy Sung-korszaki festő szabadon másolt-e T ar.gkorszaki formákat, vagy hogy az ékítmények, a kompozícióval együtt, vagy mint egy régibb alkotás kiegészítései, egyszerűen a Sung-korszakból valók-e. Az nem