Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 3. 1921-1923 (Budapest, 1924)

F. Takács Zoltán: Jegyzetek Munkácsy ifjúkorához

közben néhány támaszpontot igyekszem nyújtani a mester ifjúkori fejlődésének megítéléséhez. Évekkel ezelőtt, 1916-ban és 1917-ben, volt alkalmam két rendkívül megbízható és nagyon jó ítéletű tanúval beszélni, kik Munkácsy életének egyes momentumairól és jellemének néhány megnyilatkozásáról olyan tárgyilagos képet adtak, aminőt hiába keresünk a nyomiatásban megjelent életrajzokban, melyek részben, mondhatni, a művész nejének felügyelete alatt készüllek, részben pedig más személyes kapcsolatok túlságos figyelembevételéről tanúskodnak. Az egyik tanú az azóta elhalt Fábry Sándor, nyugalmazott aradmegyei főispán, szíves volt velem közölni, hogy, amint a művész szavaiból és legjobb barátainak, Vidovszky Lászlónak és Ferencnek elbeszéléseiből kétségtelenül megállapítható, a gyermek Munkácsy nagybátyjánál Köck Istvánnál bizony rossz kezek közt volt. Helyesebben : az öreg úr, egy igen száraz, rideg ember, semmi gondját sem viselte. Nem volt érzéke a gyermek lelkülete iránt. Annyira nem törődött vele, hogy ha ez utóbbi nem talált volna Vidovszkyékban melegszívű, szerető pártfogókra, ki tudja hova jutott volna, mert bizony el lehet mondani, hogy már az elzüllés kezdte fenyegetni. Rock István megnősült másodszor is. Gazdasszonyát vette feleségül, aki pedig egyáltalában nem tűrte a fiút a házban. Szóval: Miska teher volt otthon. Ezért kellett aszlalosinasnak mennie. Munkácsy nagyon is észben tartotta mindvégig gyermekkorának kedves és keserű emlékeit egyaránt. Kifejezésre is juttatta ezt tüntetőleg, mikor egy ízben hazajött Magyarországra és felkereste régi gyulai ismerőseit. Könnyezve mondott ekkor köszönetet Vidovszkynénak azért a sok melegségért és szeretetért, melyben őt gondozatlan gyermekkorában részesítette. A Vidovszky testvérekkel pedig a tőle telhető legnagyobb szeretettel újította fel a gyermekkori barátságot. Másik forrásom, Felix Bian redingeni közjegyző, Munkácsyné unokaöccse, a művész párisi és colpachi éveire vonatkozólag volt szíves adni nagyon érdekes felvilágosításokat. Vele együtt látogattam meg 1917 nyarán a colpachi kastélyt is, mely akkor, berendezésétől teljesen megfosztva, szomorú állapotban, épen átépítésre várt. Bejártam ekkor e colpachi parkot is. Volt alkalmam gyönyörködni a nagyszerű fasorban, melyet a művész rendkívül szeretett és gyakran festett. Megfordultam a tó partján, a regényes szépségű fenyőfarondoban, mely úgy hat a bentlevore, mint egy magas csúcsíves kápolna. Düledező állapotban levő kényelmes pad állott a közepén. Ezen szokott volt üldögélni alkonyatkor a mester. Napi munkája után itt pihentette szemét a tó vizének tükrén és idegeit a teljes magányosságban. Bian úr szavai igazolták azt, amit a művészről elképzeltem. Paris és a colpachi kastély, a nagy élet, a folytonos vendégeskedés az egyedüllét érzetéhez szolgáltatták Munkácsynál a csillogó arany keretet. Ami zajos élet itt folyt, az a nagyratörő asszony élete volt. A férjet mindez nem érintette. A colpachi kastély sohasem volt vendég nélkül. A házigazda azonban keveset mutatkozott. Reggeltől késő délutánig dolgozott. Reggelizni egyedül szokott. Munka-