Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1919-1920)

Lyka Károly: Magyar művészek Rómában a XIX. század első felében

viselte szobrászatunkat, ('sekély bécsi tanulmányai csak éppen megízlelni engedlek a képfaragás művészetél s minden tudnivalóját Rómában kellelt megszereznie. Ki voll a mestere, bizonytalan, lehel, hogy többféle műhelyben dolgozott, mert anyagi helyzete rászorította arra, hogy kenyerét is megkeresse. Talán már ekkor beletanult a kameok készítésébe, ez akkor kelendő portéka volt és nem kívánt a metsző részéről nagyobb anyagi kockázatot, Tanulmányainak menete azonban nem is látszik fontosnak, mert stílusa úgy sem az övé, hanem a kor átlagos klasszicizmusa. Ezt megtanulhatta bárhol. Legjobban bizonyítja ezt Juno-ja (1844—46), amelynél legfeljebb a márványmű felületének megmunkálása érdemel némi figyelmei, minden egyéb művészeti szempontból teljesen igénytelen. Ő maga ugyan rávéste a szobor talapzatára, hogy az istennő sietve elhagyja az Olyiiipust, maga a szobor azonban a legtávolabbról sem sugall a nézőnek valamelyes sietést. A meglehetősen üres formák merőn átlagosak, sőt semmitmondók. Egészben véve közömbös munka. Ám ne feledjük, hogy Züllich ekkor még kezdő volt, akiről valószínű, hogy Rómában is nem éppen rendszeres tanulás útján, hanem inkább mint műhelymunkás sajátított el némi tanulságokat. Azl se feledjük, hogy e szobor megkezdéséig nagyon gyenge sorban élt s erélytelen természete következtében csak bajosan tudóit mélyebb művészi koncentrációra ocsúdni. .Magasan szárnyaló lervei aligha voltak: örömmel velle, ha ez is, az is támogatta, munkát juttatott neki, eladta valamely faragását. Ferenczy vágyaiból nem lakozott benne semmi. Ha csak egy része élt volna benne annak a lelkességnek, amellyel Döbrentei s írótársai az ö művészetét fölkarolták, valószínű, hogy mégis különb darabok kerültek volna ki vésője alól. Pest-budai író-barátai valóban meghatón siettek segítségére, holott nem is ösmerték személyesen. Ok állították ki Rómában készült műveit a lakásukon, ők csődítettek oda közönségei, gyűjtötték megvételükre az aranyakat, írlak érdekében magasztaló cikkeket, szerveztek egy szoborműegylelet egy nemzeti szoborcsarnok alapítására, amelybe elsőnek Züllich Madonnáját és Junóját szánták, ők hizlalták, hogy most már nemzeti tárgyhoz nyúljon s megrendelték nála a Hunyadit, még arra is otthonról kapott biztatást, hogy idegenül hangzó családi nevét megmagyarosítsa s ő olykor csakugyan használta is (1845-től kezdve) a Czélkuti nevel. Ez az egyesült erővel történt ihleszlés. hizlalás, lelkesítés és sugallás sem voll képes forróbbá fűteni művészetét, képzeletét magasabb színterekre emelni, lágy erélylelenségéből kiragadni s mindennek hiánya később keservesen megbosszulta magát. Bár a Juno elkészítése óta valamivel jobban ment a dolga, éveken át némi stipendiumot is kapott, mégsem dolgozhatott gondtalanul s ezt egy ily kezdeményező erő nélkül való ember inkább megsínylette, mint más. Aligha tarthatjuk vérbeli szobi ász tehetségnek. S ezért Róma sem adhatott neki többet, mint amit adott : szerény márványfaragó-készségei. Guttmann Jakab, aradi születésű szobrász, 1845-ben telepedett le Rómában néhány évre. Bécsből jött, ahol előbb fegyverkovács, utóbb vésnök volt, majd az akadémiái is látogatta s megszerezte Rothschild pártfogását. Művészetünkhöz csak epizódok kötik. Mindjárt Rómába telepedésekor az aradi zsidó ifjúság megbízásából megfaragta Ghorin aradi rabbi mellszobrát, amely aztán az odavaló zsidó temetőbe került s ezzel szinte unikum a maga nemében. Más, ez időben Magvar-