Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1918)

F. Takács Zoltán: Hollósy Simonról

Húsvét első napján azonban, midőn ebéd után az asztalnál ültünk, eljött hozzánk Griesmüller, hogy elmondja édesapámnak a miniszteri tanácsos nagy dicséretét rólam ; tulajdonképen azért is, mert nagyon szerette a mi jó borunkat és velem a legközelebbi lövöldözésről is akart beszélni. Nagyon melegre voltunk épen hangolva, mikor csendes kopogtatással beállít közénk az ünnepi ruhába, fényesre öltözött zsinóros hajdú, «Azt üzenteti a Méltóságos úr, hogy lessenek rögtön a hivatalba jönni. Sürgős dolgot kell elvégezni és expediálni. » Ezután csak a festésnek éltem. Többen, köztük Morvay Ignác gimnáziumi rajztanár, megnyugtatni igyekeztek édesapámat, hogy ne aggódjék miattam. Egy másolattal, melyet egy édesanyámtól örökölt nagyértékű képről készítettem, a város kikiáltott nagy tehetségű művésze lettem.)) Ezt a feljegyzést persze nem szabad szó szerint értelmeznünk, mert a kezdő művész ép oly kevéssé tudta megtagadni természetét most, mint később. A kényszerhelyzet fogalmának jogosultságát sohasem ismerte el. Semmi irányban sem dolgozott rendszeresen. Bizonyos azonban, hogy a máramarosi hegyek temérdek intim szépsége és a környezel ében felmerülő hamisítatlan típusok közvetlen megnyilatkozásai egész életére kihaló, mély benyomást gyakoroltak rá. Megjegyezhetjük mindjárt e helyen, hogy Hollósy azok közé a ritka mélyérzésű emberek közé tartozik, kiknél az első benyomások irányadók szoktak maradni az egész életen át. Kevesen vannak azonban e kevesek közi is, kiket a gyermekkori alapérzésekhez kitartóan ragaszkodó konzervativizmus oly szélsőségre vezetett volna, mint őt, ki játszva áldozott fel világéletében minden külső sikert azért, hogy egyéniségét sohase kelljen megtagadnia. Bit kán magyarázható oly tökéletesen a művész az emberből, mint az ő esetében. Sajátságos, hogy Hollósy aránylag későn eszmélt arra, hogy festő lehetne és végzetes tévedésbe esnénk mégis, ha művészi felfogásának kulcsai nem ifjúkori emberi élményeiben, hanem akadémiai tanulmányaiban és müncheni környezetének, vagy épen a Parisból hozott tanoknak hatásában igyekeznénk megtalálni. Lényeges változás sohasem állt be nála. Legfőbb törekvése mindig az intimitások keresésére, tekintete mindig a rejtett belső értékekre irányult. Az egyszerűségükkel elbájoló és lenyűgöző igénytelen motívumok vonzották mindig a legjobban. Ezeknek szerelete pedig ifjú éveiben, máramarosi otthonában fejlődött ki benne. Akkor ismerkedőit meg azzal az ellenállhatatlan erővel is, mely a szabad természethez szokott embert a nagy mindenség önkényes megnyilatkozásaihoz vonzót la. Az érintetlen természet volt kezdettől fogva az ő eleme; az emberek közül pedig azok érdekelték legjobban, kik minden formaságtól függetlenül, kötetlenül juttatlak kifejezésre énjüket. Az eredeti mivoltukban megnyilatkozó temperamentumok primitiv melegségében találta volt mindig legnagyobb gyönyörűségét. Ezért szerette a havasi pásztorok, a cigány muzsikusok társaságát. Szerette érezni