Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1918)

Meller Simon: Leonardo da Vinci lovasábrázolásai és a Szépművészeti Múzeum bronzlovasa

lap már említett két vázlata, nem lehetetlen, hogy azokkal egykorú vázlat utólagos átrajzolása folytán, ami csak az eredeti tanulmányozása alapján lesz megállapítható. Az említett különbségek ellenére mind e vázlatok szigorúan egységes sorozatot alkotnak, melynek a hátsó lábak erőtlen tartása a közös főjellemvonása. Az ötlovas-lap (1. ábra) két idetartozó vázlata ellenben a motívum lényeges továbbfejlesztését mutatja. A hátsó lábak hajlásszöge sokkal élesebb, ami által a mozgás lendülete rendkívül fokozódik. A nyakvonal finom íve, melyet ugyané lap lépő lovainál megfigyeltünk, itt is szerepel, s a nagyobbik vázlaton a fej könnyed Î. ábra. Leonardo : Tanulmány a Sforza-szoborhoz. Windsor. oldalhajlásával párosul. A ló hatalmas mozgásának megfelelően a letiport ellenség is fokozott erővel feszíti lábát a ló hasának. Láttuk, hogy a lépő ló típusa ezen a lapon fejlődésében lezárult. Ezután már csak változatok következnek, hacsak azt a további következmények nélkül való kísérletet, mely az ugró ló hátsó lábait a lépő ló mellső lábaival kapcsolja, nem tekintjük továbbfejlesztésnek. Az ugró ló motívuma ellenben még hatalmasan fokozódik (8. és 9. ábra). Egy nagyszerű krétarajzon (10. ábra) végül azt látjuk, hogy a ló jobb mellsőlábának nagy gesztusát a művész a szemlélőtől távolabb fekvő ballábra helyezte át, hogy a ló fejét hátraveti s a szemlélőtől kissé elfordítja. Ha eddig a tervek síkban hatot-