Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 7. 1931-1934 (Budapest, 1935)

Meller Simon: Szinyei Merse Pál élete és művei

1 SOME LLER SIMON abbanhagyja. Folytonos biztatásra volt szüksége, hogy dolgozni tudjon, folytonos bátorításra olyanok részéről, akiknek ítéletében megnyugodott. Amily rendíthetetlen hittel csüngött azokon, akiknek véleményét nagyrabecsülte, lett légyen az Piloty. Gabriel Max, Makart vagy Böcklin, annyira nem bízott magában. Ezért sem tudott a magányban igazán alkotni ; ezért volt a művészi együttélés számára «nelkülözhetetlen», az elszigeteltség ezért volt művészetére veszélyes. 1897-ben festette meg önarcképét bőrkabátban, nyírfatörzsek között 1 (VIT. Tábla). Mennyire más ember ez, mint Leibi cilinderes, puhaszakállas ifjú művésze! A jernyei földesúr, a vidéki képviselő áll előttünk s megkeményedett vonásain az átküzdött esztendők harcai látszanak. Ez a második Szinyei, a jernyei meddő évek Szinyeije. A harmadiknak, az ősz Szinyeinek Ferenczy Károly festette jellemző művészi arcképét.- Mint ember, csupán az ősz Szinyei él még a mai köztudatban. Azok közül, kik őt ifjúkorában ismerték, nagyon kevesen vannak már életben ; a jernyei meddő évek alatt egészen szűk körrel érintkezett csak : az ősz Szinyei az, ki velünk élt s kire mindnyájan emlékszünk. Az «öreg» jelző nem illeti őt ; sohasem keltette az öregség benyomását. A jernyei évekre fátyolt vetve, fehér fővel élte ifjúsága folytatását. Az egykori kedélyhullámzás elsimult ; derült nyugalommal szemlélte az életet. 'Temperamentuma azonban megmaradt ; ha haragudott, hangja elemi erővel dübörgött, ha valamin mulatott, hahotája zuhatagként ömlött. Kitöréseiben volt valami ősemberi. Véleményét, ítéleteit szívesen közölte, de kevés szóval élt, s a kevés szó is nehezen szakadt ki belőle ; sokszor kezeivel s különös, mély torokhangokkal segített hozzá. Szavai súlyosak voltak, mint a kalapács s bizton találtak. Mondatainak s ítéleteinek jellemző vonása a meggyőző világosság s a kétértelműséget kizáró szabatosság volt. Megérzett beszédén deákos műveltsége, szerette az epigrammatikus fogalmazást ; a «delirium colorans»-ban is tán a latin szabatosság fájt neki leginkább, s nem is nyugodott addig, míg a klasszikus feleletet meg nem találta rá : Hie ego sum barbarus, quia non intelligor. Szerénysége, mely mögött az önbizalom félénksége rejtőzött, élete utolsó szakáig elkísérte. 1883-ban a bécsi kiállítás sikerétől tette függővé, hogy folytassa-e pályáját vagy teljesen a gazdálkodásnak szentelje-e életét? Midőn 1896-ban a millenáris kiállításon a fiatal festők felfedezik, az elismerés jól esik neki, tudomásul veszi művészettörténeti jelentőségét, azt, hogy ő már egy emberöltő előtt úgy festett, mint a modern festők, de munkái abszolút értékét még mindig kevesebbre teszi a valónál. 1902-ben olasz útján bemegy az Uffizi-képtár igazgatójához s izgatottan kérdi, hogyBöcklinnek, a «szazad legnagyobb festőjének)) arcképe miért nincs a képtár önarcképgyűjteményében? Ha valaki akkor azt mondta volna neki, hogy az ő önarcképének is ott lesz a helye, bizonnyal gúnynak veszi s megharagudott volna érte. 1903-ban önéletrajzában

:í így foglalja össze önmagáról való véleményét : «Tehetségem nem nagy, színérzékem jó, technikám egyszerű, rutinról, bravúrról szó sincs — mindezt magam 1 Az Uffizi-képtár önarcképgyüjteményében. 2 Mellszobra Stróbl Alajostól és Ligetitől; arcképplakettje Beck ö. Fülöptől. Önéletrajz 1903. jan. 7. Kézirat, Szinyei Merse Rózsi tulajdona.