Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 7. 1931-1934 (Budapest, 1935)

Meller Simon: Szinyei Merse Pál élete és művei

hiányzik, csakugyan veszett idő, ha tehát nem érzel magadban elegendő erőt arra, hogy figyelmedet kissé megfeszítsed és így a másik félévben az elsőt is pótoljad, s a maturitást megálljad, minekelőtte csak isméti bukás lenne az eredménye, inkább hadd el végképpen az oskolát, s minden idődet a művészetre fordítsd. Közöld e levelemet Mezey Lajos úrral, s kérd ki az ő tanácsát is, de minekelőtte határozott lépést tennél, mindenesetre írjál még nekem.» Palit mélyen meghatották atyja intései, s szilárdul eltökéli magában, hogy az iskolát atyja óhaja szerint végigjárja, s az érettségire komolyan készül. ígéretét állta is, és július 19-én boldogan jelentheti szüleinek : «Az érettségi vizsgát jó sikerrel tettem le. így tehát szabad ember vagyok, s az út célomhoz nyitva all.» Közben azonban a festést sem hanyagolta el. Még márciusban az iskolai izgalmak között, befejezett egy nagy tájképet, mely mesterének annyira tetszett, hogy az eddigi «Pali» helyett a «Pál úr» megszólítással tisztelte meg. A képet hazaküldi, az április 30-án érkezik Jernyére. «Edes fiam, — írja neki atyja — az Isten áldjon meg azon édes örömért, melyet ma élveztem nagy tájképed megérkeztekor. Megvallom, meglepett, s minél többet nézem s figyelmesebben vizsgálom, annál nagyobb örömöm. Ezen már látszik a nevezetes előmenetel és szorgalom a kidolgozásban, — órákig ültem ma a kép előtt, s gondolatimban mindig áldást mondtam fiamra, aki szülőinek reményt nyújt, hogy benne örömüket találják és meleg hálaérzet ömlött keblemen el a derék Lajos bácsi iránt, kinek ezen élvezetet köszönhetem, mert ő tudta a módját eltalálni, hogy benned a művészet iránti hajlamot kifejtse, és az ő érdeme, hogy olyan rövid idő alatt ily szembetűnő haladást tettél, s neki fogod köszönhetni, ha idővel tökélyre birandod vinni eme magasztos művészetet.» (1863. IV. 30.) Június 8-án újabb két képet küld haza, s most csak egy festményt akar még elkészíteni, a «Vezuv kitörését* (Mezey egy képe vagy másolata után), azután már «Gyps-fejeket» fog festeni, «ami előkészülésemhez elkerülhetetlenül szukséges». A két újabb kép, majd a «Vezuv kitorése» is hazaérkeznek, apja nagy örömmel lajstromozza «az előhaladás és szorgalom jeleit», anyja pedig azt írja, hogy «az anyai szív legboldogabb könnyei hullottak képeid látásán* (1863. VII. 5.) és szobájában aggatta fel festményeit. Az utolsó félévben apa és fiú közt két érdekes kérdés merül fel. 1863. január 9-én kérdi atyja Palitól : «tajképekkel foglalkozol-e ismét, vagy már a fejekbe fogtál ?» A fiú felelete nincs meg, de annak lényegét kitalálhatjuk atyja újabb válaszából : «Nem azért említem én a fej-festést, — írja ez — mintha azt sürgetném, de mivel Mezey Lajos szavaibul azt értem a nyáron, hogy ez évben már abban fog oktatni. Tudod, hogy én nem vagyok szakértő, s én teljes megnyugvással bízom jeles mestered ítéletére, mely úton s mely szakmában legcélszerűbb magad kiképezned, óhajtásom csak az, hogy a természet e különös adományát el ne hanyagold, de a lehetőségig kiképezd. En azt hiszem ugyan, hogy az arc helyes festése a művészet legfőbb tökélye, azonban apai hiúságom ki leend elégítve, ha csak a tájfestést is tökélyre viszed, s magam is úgy vélekedem, inkább váljék belőled kitűnő tájképfestő, mintsem arcmázoló kontár. Ezt, mint mondám, Mezey úr helyesebben tudja nálamnál megítélni, s én ezt egészen reá bízom.» (1863. VI. 20.) A fiatal fiúban tehát már ekkor, mikor még önálló tájképet nem is festett, csu-