Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 6. 1929-1930 (Budapest, 1931)

Gombosi György: Pannóniai Mihály és a renaissance kezdetei Ferrarában

csatlakozik Mantegnához Francesco Gossa, akinek motívumaiban is akárhányszor kimutathatók Mantegna mintaképei ; így például a két milánói szentben (a S. Vincenzo Ferrer oltárképéből), amelyek kézzelfogható analógiákat mutatnak olyan típusokkal, mint pl. Mantegna kis bécsi Szt. Sebestyénje. A ferrarai művészet elfordulása Pierótól a fiatal Mantegna felé annál természetesebben következett be, mert Venturival együtt nagy valószínűséggel feltehetjük, hogy a páduai és ferrarai művészet közös stiláris alapokon álltak, hogy Ferrarának az a helyi művészete, amelyet az udvar művészetétől megkülönböztettünk, rokon volt az egykorú páduai művészettel s benne a 30-as, 40-es évek folyamán szintén Squarcione stílusa uralkodott. Nem tekintve a földrajzi nagy közelségből elkerülhetetlenül következő kapcsolatot, e mellett szól az a kevés emlékanyag is, amely rendelkezésünkre áll ; Bonónak Squarcionéval való személyes kapcsolata ismeretes, a Barberini-képtárnak két említett képében, mint mondottuk, a Piero-hatás szintén egy squarcioneszk alaprétegre rakódik le s végül látni fogjuk, hogy Pannóniai Mihály művészetében is ennek a művészetnek a formanyelve szólal még meg. Számolnunk kell tehát Ferrarában a XV. század első felében egy autochton, még gótikus jellegű művészettel, amely körülbelül olyan feltételek közt virágzik, mint a veronai, páduai, velencei s a 30-as évek folyamán Squarcione stílusával analog. Ez a squarcioneszk alap a későbbi hatások alatt először Pisanello, majd Boger, végül Piero della Francesea művészetének értelmében módosul, amíg megérve a tiszta renaissance-gondolat felfogására, a Squarcione stílus logikus továbbfejlesztésében, Mantegna követésében talál végérvényes megfogalmazást. Belső mozzanatok és külső hatások így nyernek harmonikus kiegyenlítődést, s mini Venturi szépen mondja, a ferrarai művészet involutív periódusából evolutív periódusába lép át. Lionello dEste mindkét ferrarai kastélyában. Belfioreban és Belriguardóban, berendezett magának stúdiót, amelyeket halála után (1450) öccse még tovább gazdagított, Lionello és Borsó stúdiói tehát azonosak: de mégis két stúdió van és sohasem szabad elmulasztani megnevezni a kastélyt, amelynek stúdiójáról beszélünk. Sajnos, erről az adatról nemcsak a későbbi írók feledkeznek meg gyakran, hanem néha maguk a források is, amiből nem egy esetben származik zavar. így például Bono da Ferrarát is említi egy okmány valamelyik stúdióval kapcsolatban, de nem tudhatjuk, melyikkel. Mindkét stúdióban először a diófastallumok kerülnek kivitelre : ezeket Arduino di Biasio mester készíti 1434—35-ben Belfioreban, 1447-ben Belriguardóban. Később, mikor némi megszakítás után újra felveszi a munkát, Belfioreban megjelennek mellette Lorenzo és Cristoforo da Lendinara, a fainkrusztációnak két nagyszerű mestere, egyúttal festők is, akik mint Piero della Francesea növendékei, mesterük perspektivikus megoldásait az iparművészetbe is átültetik. A festményeket illetőleg keveset tudunk Belriguardóról. Különféle dísztermeket festenek ki Sagramoro és Panizzato ; ez utóbbi 1441-ben dekorálja a Sala