Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 6. 1929-1930 (Budapest, 1931)

Gombosi György: Pannóniai Mihály és a renaissance kezdetei Ferrarában

delle Sibillet 1445—47-ben maga Pisanello dolgozik Belriguardo számára s talán a Studio volt az a terem, amely műveit magába zárta. 1449—53-ig azután Galasso neve szerepel s az egyetlen hipotézis, amelyre ma még mód van, annak a feltevése, hogy a berlini ősz-allegória a belriguardói stúdióból származik, ami különben elfogadott dolog. Jobban vagyunk értesülve Belfiore stúdióját illetőleg. 1449-ben jön Roger, s triptychonja, amelynek középrésze talán az Uffizi Sírbatételével azonos, itten nyer felállítást. Példátlan sikere van s Lionello még két aktot, egy Ádámot és egy Évát rendel nála, amelyeket a mester Brüggeben készít el : mire megérkeznek, Lionello halott és a stúdió új gazdája Borsó. A vendég Roger mellett azonban egy állandó festője is van a stúdiónak: egy kétségkívül rendkívüli tehetségű mester, aki «depintore del Signoréi) címet, hivatalos udvari festői jelleget visel és állandó havi fizetést élvez. Angelo da Siena ez a mester, másnéven Maccagnino, vagy amint Ciriaco dAncona nevezi: Angelo Parrasio A humanista Ciriaco 1449-ben jön Ferrarába ; azt írja, hogy Angelo és Galasso Roger tanítványai lettek az olajfestésben ; majd meglátogatja Angelót műhelyében s megtekinti azt a kilenc múzsát, amely Belfiore stúdiója számára készül: még csak kettő, Klio és Melpomene van készen. Tekintve már most először azt, hogy múzeumunk két Cossának tulajdonított képe (3. ábra) nem zenélő angyalokat ábrázol, mint ahogy Venturi véli, aki egy Annunziata két szárnyában szeretné őket elképzelni, hanem zenélő múzsákat, amint az alapzatok görög feliratmaradványai is sejttetik (az angyaloknak szárnyuknak és más hajviseletüknek kellene lenni) ; tekintve másodszor, hogy semmiesetre sem Gossa művei, hanem (amint Venturi is mondja) Galasso berlini Ősz-allegóriájához állnak közel, Ciriaco pedig egymás mellé állítja Angelót és Galassót, mint Roger tanítványait az olajfestésben ; tekintve végül, hogy képeink tényleg az olajféstés első példái közül valók : kézenfekvő feltételezni, hogy ez a két kép ahhoz a múzsasorozathoz tartozott, amelyet Angelo a belfiorei stúdió számára festett. Egy stilisztikus analógia még meg fogja erősíteni ezt a valószínűséget. Angelo Parrasio 1456 augusztus 10-én meghal. A következő évben, hatesztendei távollét után ismét megjelenik Ferrarában a fiatal Cosimo Tura és az udvar számára végez apróbb iparművészi festéseket, havi 15 líra fizetéssel. 1459ben vagy 1460-ban szerepel először mint «depintore del Studio), tehát Angelo utóda a belfiorei stúdióban 1463-ig, s fizetése ekkor már kétszeresre emelkedett. (Lásd Camporinál, pag. 24., valamint Venturi: l'Arte a Ferrara a p. d. Borsó, pag. 27. De hibásan : Venturinál, a Storia delTArteban !) Ebbe az időpontba lehetne tenni a londoni ülő nőalak keletkezését, amelyről mindig fel is tételezték, hogy Borsó stúdiójából származik. Ennyit mondanak az okmányok a két stúdióról. Még három képünk van azonban, amely Borsó emblémáival van jelezve s így a stúdiók képanyagához tartozott, kettő a firenzei Strozzi-gyüjteményben, a harmadik pedig a mi Ceresünk. Minthogy a három kép motívumokban Tura londoni képéhez illik, ellenben eltér Galassónak Belriguardo számára készült Ősz-allegóriájától, joggal tételezik fel, hogy mind a három kép Belfiore sorozatához tartozott. Mindezek a képek