Bíró Friderika, T. Bereczki Ibolya szerk.: TÉKA 1998 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

A következő nagy műhelyben („küpaszoba") végezték a „tarkázott" anyag festését, hat, téglabéléses, földbe süllyesztett kádban („kupa"). A fa- és vas kerek ráfokra akasztott textíliát, facsigás, kenderköteles vagy vasláncos csörlő segítségével merítették a festőfürdőbe. E függőleges áztató-mozzanatot - az oxidációs folyamat gyorsasága, illetve a kívánt kék színárnyalat elérése szerint - tíz-húsz alkalommal ismételték meg. A festő alapié („törzsküpa") elkészítése („serfolása") mindig a kékfestőmester munkája, sokszor titka volt. Megmaradt id. Vladár József 1920-as évek elejéről származó „recept"-je, amelyben grammnyi pontossággal írja le az indigó, vasgálic, mész, víz keverési arányát. A műhely udvar felé nyitott mángorlóterében kapott helyet a több mint hét méter hosszú, réti mészkővel töltött mángorlószekrény. A szekrény vízszintes mozgatásához szükséges kettős fogaskerék szerkezetet ló körbejáratásával hajtották meg. A szekrény oldalán található legkorábbi felirat 1837-ből származik, ami arra utal, hogy Vladár Boldizsár kékfestő a mánA tarkázott anyag festése a „küpaszobában"