H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1994 2. Az építész és néprajzkutató Vargha László (1904-1984) (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1994)

A Mikszáth Kálmán téri lakás szempont szerint rendeződött. Nevetve emlegette például, hogy milyen megütközést keltett Budapest ostroma idején, hogy saját múzeumi altisztjével összetegeződött. Persze, a jelen idejű kapcsolatok is gyakran képeztek beszédtémát. Latinovits Zoltán és Ruttkay Éva voltak talán akkor legnevesebb barátai. (Felejthetetlen maradt számomra, ahogy Éva kezében a búcsúzást jelképező csokorral a halottvivő kocsi után sietett.) Vargha László ajtaja szellemi értelemben is szélesre volt tárva, köreit messze a néprajz és az építészet határán kívülre tágította. De nem szabad mindebből arra gondolni, hogy mindig csak emelkedett dolgokról, tudományról, művészetről volt köztünk szó. Elmesélte például az Építészettörténeti Tanszék aktuális pletykáit, prémiumosztásának viharait, vagy említette a távoli múltból Harapós Mancit, fiatalságának híres éjszakai tündérét. Voltak azonban dolgok, amelyek, ha szóba kerültek, egyszerűen befagyasztotta a társalgást. Nem tudtuk hosszú idő alatt sem kiismerni, mire, vagy kire vonatkozhatott igazából ez a tilalom. Amikor a Modern építészeti lexikon (1978) róla szóló címszavát hoztuk például szóba, csak annyit