H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1994 2. Az építész és néprajzkutató Vargha László (1904-1984) (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1994)

« beszélgetések során ( figyelhettem meg jegyzetelési módszerét. Amikor szakmai kérdésekről volt szó, mindig fehér írólapokat tett maga elé, amelyekre egyéni vagy közös gondolatainkat leírta. Nem vett el semmit az elhangzottakból, nem is tett hozzá. De mindig nagy széllel (margóval) jegyzetelt, így alkalomadtán a témához fűzött megjegyzéseit a margóra írhatta. A lapokat mindig keltezéssel látta el, megszámozta, olykor ráírta a VL jelzést is. És most hadd térjek rá meditálásaira is. Valahogy mindig kereste az építészettörténet és a néprajz kapcsolatát, de kitekintéssel volt a művészettörténet és a régészet eredményeire is. Nem egyszer munkakapcsolatban is állt e szakterületek művelőivel. Az építészeti problémákat vizsgálva mindig kereste az összefüggést egyegy korszak társadalmi történetével. Gyakran utalt azonban arra, hogy míg az építészettörténet tárgyát képező világi és egyházi építészeti emlékeket kötetek, művek sokasága dokumentálja, addig a legnagyobb számú építő ill. építtető, a parasztság építészeti emlékeiről milyen keveset tudunk. A parasztságnak nagyszámú, de kevésbé időtálló anyagból, szerényebb igénnyel készült, épp ezért kevéssé maradandó építményeiből sokkal kevesebb maradt fenn, mint az egykorú kastélyokból, templomokból. E töprengései során szabadon idézte Arthur Haseliust: „Eljön az az idő, amikor nem lesz annyi aranyunk, hogy egy parasztházat megvegyünk!" E beszélgetések során gyakran kerültek szóba a kortárs építészet problémái is. Laci bácsit ritkán láttuk fáradtnak, ezt igyekezett eltitkolni. Ilyenkor tarkójára tette a két kezét — talán Györffy Istvántól „örökölte" ezt a mozdulatot —, s ilyenkor „pihenve beszélgetett". Befejezésül Vargha László vendégszeretetéről is szólnék néhány szót. Ajtaja mindig nyitva állt a látogató kollégák, tanítványok előtt. Külön élmény volt számomra, ha kedves ismerőseit hívta össze. Ilyenkor maga készítette a meleg vagy hideg vacsorát, tudva persze, hogy a vendégek is hoznak valamit kiegészítésül. Nem volt nagyétkű, de szerette a finom, ízletes ételeket. Neki egy jól elkészített birkapaprikás a legfinomabb étel volt, s ha akadt utána néhány „sima" palacsinta is,