H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1990 1. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1990)

vek a malomház közepén álló kőpadon feküdtek, felettük volt a garat. Ez azt jelentette, hogy a felemelt kövek őrlőlapjain lévő vajatokat újra kellett faragni, mélyíteni. Az egyik kövön koncentrikus, a másikon sugaras rovátkák voltak. A molnár a köveket úgy élesítette, hogy az egyik héten az egyik, másik héten a másik típusú rovátkát faragta ugyanabba a kőbe. Ezek az apró csatornák biztosították a kövek közötti gabona és liszt terelődését, kiszóródását. A molnárnak malomkövekből is volt tartaléka. A kőpad jobb oldalán állt a liszt tisztítására és osztályozására szolgáló szitaberendezés. Legszembetűnőbb része a "felvonó" vagy "páternoszter", amelynek az őrlemény továbbításában volt szerepe. A felváltva dolgozó molnár és segédje számára a malomház bal sarkából választottak le pihenőhelyet. A munkát úgy osztották el, hogy egyikük éjfélig, másikuk éjfél után figyelte a malom működését. A malomban nyár végén, ősz elején megállás nélkül folyt a munka, ünnepet, vasárnapot sem tartva. Az őrlést igyekeztek november végéig, a fagyok beálltáig befejezni. Ekkor a malmot szétszedték, a malomházat a partra vontatták, a többi szerkezeti részét pedig a molnár portáján helyezték el. A téli időben a megrongálódott alkatrészek cseréjével , pótlásával foglalatoskodtak. A molnár munkáját nem pénzzel, hanem a megőrölt gabonából vett vámmal fizették. Ha lisztet őröltek, a vám a gabona 14 százaléka, ha korpát, a gabona 8 százaléka volt. A malmokat sokszor veszélyeztette az árvíz, vagy a magas vízállás, ezért többször szorultak nagyobb javításra, átalakításra, amely gyakran modernizálást is jelentett. A tallósi malmon 1940-ben végeztek nagyobb arányú javításokat, melyek a gépészeti berendezés lényegén nem változtattak. Ekkor az eredeti zsindelyfedést cserépre cserélték fel, a világítást pedig villannyal oldották meg. Az elektromos energiát termelő dinamót a Kis-Duna vize hajtotta. A malom szerkezetében a későbbi évtizedek sem hoztak lényeges változást, csupán a vízikerék meghajtására is elektromos energiát alkalmaztak, melyet a múzeumi helyreállítás után is megtartottak a szakemberek. A Kis-Duna egykoron virágzó malomiparából a tallósi szakaszra is több