H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1988 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1988)

sok keserűség is volt benne, mert tudom, tudjuk, hogy a saját raktáradból, az életmüvedből rángattak oda ki hozzánk, de lehet, hogy ez a tíz év valami jót is jelentett az életedben. — Aggódva fogadtam el, aggódva és reménykedve ezt a felkérést. Kicsit aggódva, mert engem úgy neveltek..., olyan emberek neveltek, akik azt mondták, hogy a szabadtéri múzeum egy panoptikum, hogy azt nem szabad megvalósítani. Jeles néprajzosok, akik énnekem irányt mutattak. Tehát nem volt mindenki egyértelműen a szabadtéri múzeumok pártján. A szabadtéri múzeumokban nem azt vették észre, hogy az milyen hasznos. Nem a hasznát vették észre, hanem a fogyatékosságait. Természetesen minden múzeumi formának vannak fogyatékosságai. — Nem hittek benne? — Nem hittek benne. Igen, igen. Még azt se mondták, hogy hiszem, ha látom. Azt mondták, hogy ez nem lesz jó. És hát természetesen én magam is sokat gondolkoztam, hogy lesz-e ebből valami, és ha igen, mi lesz. Másrészről én idősebb voltam, mint ti voltatok. És nekem ez is olyan kérdőjel volt, vajon tudunk-e együttdolgozni, megfelelek-e majd a fiatal kollégáknak, össze tudunk-e jönni, megértjük-e egymást? — Neked ilyen félelmed is volt? Hát előtte is ismertél minket! — Igen, igen, ismertem mindenkit külön-külön, csak azt nem tudtam, hogy együtt hogyan tudunk dolgozni, ÉS még arra is gondoltam, hogy a felettem lévőkkel hogy lesz. Voltak ilyen érzéseim is. Nézd, én egy nagyon jó közösségből jöttem, mi nagyon jól ismertük egymást, mi még ebéd közben is tudományos problémákról beszélgettünk. Tehát ott olyan közösség volt, amiben természetesen érdeklődtünk egymás egyéni dolgai iránt, de nem ez volt a fő kérdés, hanem a fő kérdés a tudomány volt. Tehát ki mit kutat, milyen újabb gondolatai vannak. Lehetett beszélni. Ez beszédtéma volt. Amit én később hiányoltam is néha. Mégis úgy léptem be oda, és úgy fogadtam el, hogy hittem benne, lesz ebből valami, mert ha az ember nem hisz, akkor nem vállalja el. — Tehát minden aggodalom ellenére én úgy léptem be, hogy ennek van értelme. Annak ellenére, hogy nem sok ilyen múzeumot láttam külföldön, s nem is épp a legjobbakat láttam, amikor láttam. Ennek ellenére hittem benne, ÉS a mai napig is hiszek benne. Sőt, most már az élet is igazolta, hogy ennek nagyon is van értelme. Mert a tudományos munkák megoldanak bizonyos dolgokat, a tudományos munkákat azonban egy szűk közösségnek írjuk, azok reménytelenül ezen a körön belül maradnak, és alig-alig törik át ennek a határait. Még az értelmiséghez is nagyon-nagyon kevés jut. Még a történészekhez, nyelvészekhez, művészettörténészekhez, tehát a közelebbi szakmához is nagyon kevés jut, nemhogy a távolabbihoz. Ezekhez úgyszólván semmi. Másrészről mondhatja az ember, hogy az épület a paraszti életnek csak egy váza, külső burka. Ennek ellenére mindent jobban meg lehet érteni. Szerintem ma már egy egyetemi hallgató is ebDől érti meg, hogy mit olvas a könyvben, tehát még a szakmabeli egyetemi hallgató is ebből érti meg, hogy mekkora volt egy háznak a belvilága, szóval egy csomó olyan dol-