H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1988 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1988)

PILLANATKÉPEK MUNKÁRÓL, EGYEBEKRŐL Utazás, felmérés, épületbontás, terepbejárás. Tudod mi az, hogy TEREPMUNKA? Voltál Tiszabecsen, és láttad a kecskét a határoszlophoz kötve? Fogtak rád géppisztolyt Oriszentpéteren, és gusztált már téged határőrkutya? Mentél már olyan sofőrrel, aki 30 másodpercig csukott szemmel is tud vezetni kanyargós úton? Utaztál már a „fekete vonaton", vagy ARO-val négy liba között, teherautó platóján gurulós hordókkal? Aludtál már szalmakazalban, vagy horkoló nagymamával egy szobában? Ittál már egy pohár bort Bajánsenyén Ballá Gyula bácsival, aki többet tud a világról — és másképp — mint mi együttvéve? Dolgoztál már reggel 6-tol este 8-ig keményen csákánnyal, lapáttal, csak azért, hogy a szállodai szobáoan éjjel kettőig a többiekkel együtt szidhasd a vezetőidet? Nem? Akkor neked nincsenek élményeid! nnn nnn nnn ÚTKÖZBEN Délután 5 órakor a világ legrosszabb útján Tiszabecsről Milota felé. Akkora kátyúk között, mint egy-egy holdkráter. Ülünk az árok szélén a szemerkélő esőben. A mikrobusz mellettünk áll, farát kackiásan megemelve, mint a szőlőt kapáló menyecskék. Kardántengelye reménytelenül lóg egy pocsolyába. Mintha inna. Reggel óta nem ettünk. Várunk valakit. Akárkit. Egy motoros beviszi a kolléganőt a drága Bözsi nénihez, aki ebédre vár. Egy másik motor hozza. Eszelősen kapaszkodik bal kezével a vezetőbe, jobb kezében 3 csajka, hátára felkötve egy ételhordó. A motoros arca természetellenesen piros. Bortól? Kolléganőtől? Mindegy! Megjött az ebéd! Ülünk az árokparton. Eszünk. Az eső veri a rakott-tésztát. Azóta sem ízlett úgy semmi. nnn nnn nnn LETEíMYE. Pince felmérése. Három műszaki halad a padláson. Elöl a felderítő, ő a legkönnyebb. Egy halk recscsenés, és az elöl haladó alámerül, mint bűnös lélek a purgatóriumban. A konyha padlóján ülve a világ legnyugodtabb hangján szól a két sápadt kollégának: „Gyerekek! Vigyázzatok! Ez a födém elég rossz!" nnn nnn ann TÉKA 1988/2 —