H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1988 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1988)

Ml LOTA Kezdik a házat bontani. A markos legények tépik, cibálják, szaggatják a taposott szalmatetőt. A muzeológus és az építész haditervet készít. Nézik a falat, amelyen a levert vakolat alól kikandikáló befalazás régi kamraablakról árulkodik. A muzeológus leül, papírt, tollat vesz elő, hátát egy lábait vesztett asztalnak veti. Tudományos munkát végez. A kicsúszó asztalfiók illetlenül a hóna alá nyúl. A golyóstoll maréknyi pelyvát, töreket tol maga előtt. Az építész a kosz keletkezési helyére megy. Szívja a port és szegeli a számtáblákat a szarufákra. Közben szalma, szarufa, vasvilla, bontó ember zuhog a nyakába. Mindig ebben a sorrendben. Most azonban talál valamit. Diadalittasan mutatja fel. A muzeológus felnéz a tetőre, mozgó szalmakupacot lát, melyből két örömtől sugárzó szem mered ki. Az őrült kezében egy kis ablak himbálódzik. A kamra ablaka! Az eredeti! nnn nnn nnn SZEKSZÁRD, „GEMENC" SZÁLLÓ Reprezentatív, hatalmas, fényes szállodai előtér. Rengeteg előkelő vendég. Nyugatnémet, osztrák vadászok puskával, felékszerezett, estélyi ruhás hölgyek. Állunk a liftajtó előtt. Mi öten, meg a tÖDDi vendég. A francia parfüm reménytelenül birkózik a mész és kipárolgás illatával. Nézem a fiatal kollégát, kötött sapkáját, ami feltehetően mellénynek indult, de elfogyott a fonal, vagy a türelem. Emlékszem, serényen csapdosta magát indulásnál, hogy a téglatörmeléket eltávolítsa, de látom, a por maradt. Egyéoként elegáns narancsszínű overálja alig kormos, és csak néhány nádszál libeg rajta. Valaha mintás inge rajzolatát szégyenlősen takarja a maradék vakolat. Ormótlan bakancsai dacosan állnak a fényes padlón, csak a fűzőt helyettesítő drót villog. Áll, leszegett fejjel, elszántan, és lassan — mint homokórából — pereg belőle a malterpor. nnn nnn nnn ÖCSÉNY Lakóház-bontás. Óriási a meleg. A délelőttre esedékes 2 kilogramm mész- és téglaport már megettük. Most délben innánk valamit. A kocsma tömve, csak egy nagyon vékony fiú férhet be. Hozom a négy korsó sört. Fáradtan, tikkadtan leülünk az út szélére a fűbe, lábunkat a vizesárokoa lógatjuk. Isszuk a sört. Mellettem ül a csinos kolléganő, ki messze híres eleganciájáról, kifinomult ízléséről, választékos modoráról. Látom enyhén elhasznált blúzát, melyen a malterpor a nedvesség hatására boldogan újra kötni kezd. Kettőnk között egy tehénlepény terpeszkedik. Isszuk a sört és összenézünk, ízlik a sör.