H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1988 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1988)

na, hogy az egész értelmetlen, akkor mindenki más feladatot, más célt keresett volna magának. Akkor tehát szétvertem volna az amúgy is nehezen összekovácsolódott társaságot, ami azért kovácsolódott össze, mert egyivásúak voltak. Közös volt a cél, és közös volt a munka. És ha én akkor elmondom maguknak a gondokat, problémákat, akkor leállt volna a munka. És annakidején azt tartottam, hogy a hajóskapitánynak akkor is azt kell mondani, hogy holnap egy szigethez érkezünk, ha tudja, hogy előtte semmi nincsen. Ugyanakkor itt kint is embertelen körülmények voltak. Igazán nem voltak meg azok a feltételek, amik között egy intézmény közössége tisztességesen tudott volna alkotni, dolgozni. Ez a minisztériumban senkit nem érdekelt. Sok minden hiányzott itt, és mégis ki kellett költöznünk! Dehát sok minden összekötött bennünket. A leglényegesebb szerintem az volt, hogy amit létre akarunk hozni, az tökéletes legyen. Azt akartuk, hogy visszaadja azt a hangulatot, azt a környezetet, amiben az emberek valaha éltek. A feladat arra sarkallt minket, hogy az adott körülmények között a lehető legjobban oldjuk meg azokat az elgondolásokat, amiket magunk elé állítottunk. — Maga szerint sikerült ezt megoldanunk? — Igen. És ez már 1974-ben, amikor az első tájegység elkészült, bebizonyosodott. Hadd mondjam el, hogy a megnyitás előtt anyámat kivittem a múzeumba, ö azt mondta: „Te, ez olyan, mint a valóság! Amit én valaha falun láttam". Ez volt számomra az ítélet, és nem az, amit a néprajzosok mondtak. Mert az a jó, ha ő úgy érzi, hogy olyan mint a valóság, amit ő régen látott. Ez a vélemény nagyon fontos volt akkor számomra. Készül a szalmatető a botpaládi istállón