H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1981 1-3. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1981)

lakóinak, a heidebauereknek egykori családi és társas életét idézik* Kora tavasztól késő őszig ennél az asztalnál étkezett a család. Az sztalfőnél foglalt helyet a hátsó szobából /"hintere Stube"/ kihozott gyékényfonatos ülolapú széken a család legidősebb férfitagja. A többiek a két padon ültek* A gyerekek mindig külön, a felnőttek után ettek. A nyári határbeli munkák idején a cselédek, aratómunkások is a lehajtható asztalnál vacsoráztak. Esténként az asztalra állított petróleumlámpa fényénél borozgattak a férfiak, varrtak, kézimunkáztak a lányok, asszonyok. A vasárnapi ebédet ott készítették elő, de a babfejtésnek és a kisebb háztartási munkák elvégzésének is itt volt a megszokott helye. A lehajtható asztallap helyi neve "Volltisch", magyarra leeresztős asztalként fordítják. Múzeumi példányunk a mosonszentpéteri házból került Szentendrére 198l-ben. Emlékezet szerint Semhardt Lajos helybeli asztalosmester készítette a századfordulón. Fenyőfa alapanyagú, festetlen, - csupán a padlábakon fedezhetjük fel a régi barna festés nyomát - hetenként gondosan súrolták. A padok kétszemélyesek, így egy időben öten fértek el az asztal körül. Folyamatosan, napjainkig használták. A faluban ez volt az utolsó "Volltisch", pedig századunk elején szinte minden mosonszentpéterl házhoz szervesen hozzátartozott. A kapufolyosó szélessége szerint nagyobb méretűeket is rendelhettek Semhardt Lajostól, a legáltalánosabb a hétszemélyes asztaltípus volt* A szomszédos német lakosságú településeken, Mosonszentjánoson, Mosonszolnokon, Levélen szintén ismert, kedvelt étkező- és pihenőhely volt* A húszas években kezdték lebontani őket a kapufolyosó baloldali faláról, de csak a második világháborút követően szűnt meg véglegesen a használatuk.