Balázs György szerk.: TÉKA 1980 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1980)

Csobád • olajütő műhely. A napraforgó termesztése a XIX« század parasztgazdaságában egyre nagyobb helyet és fontosságot kapott a világításban, böjti étrendben és takarmányozásban játszott szerepe révén. A szántóföld meggyéjén, a fekete ugar szélén termelt 6-10 zsáknyi napraforgó 30-50 liter olaja biztosította a parasztcsalád évi szükségletét. A megnövekedett igényeket a közösségi és uradalmi olajütők már nem tudták kielégíteni. így, különösen a század második felében a lakótelkekre épített kis műhelyekben a gazdák "bérbe ütötték" az utca vagy a falurész olaját. A mag hajalása, törése, pörkölése és sajtol ása fejében egy "fazék" /kb. öt kilónyi/ mag után két deci olajat "vámolt". Ilyen olajütő műhelyt vásárolt meg a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Csobádon /Borsod m./, s májusban Szentendrére szállította át. A Szobota-család olajütő épületét a lakóházzal szembeni borospincéhez toldotta. Az osztatlan, vályogfalú, szarufás-torokgerendás épület bontás előtti állapotában cserépfedésű volt. Az l880-as évek elejétől 1950-ig működő olajütő berendezése kisebb mértékben kiegészítésre szorul, gépészeti szempontból meg kell oldani a hajaló és törő lójárgányos vagy benzinmotoros meghajtását. Az olajütőben a mag héjtól történő megtisztítását Herz Jenő miskolci gépgyárából /alapítva: 1879/ származó hajaló géppel oldották meg. A gép a törmeléket a padlástérbe fújta, a magot félhordókba fogták fel. Innen a mag a törő gép-