Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Település - népi építészet - A magyarországi szántalpas hombár

is átépítették, az udvaron álló hombár túl egyszerűnek és szegényesnek látszott. Ebben az időben gyakran kívül is besározták. A ma még meglevő hombárok többsége azonban kívül tapasztatlan, legfeljebb a ház vagy az utca felé néző elejét sározzák be és meszelik fehérre. A régi hombárokat náddal fedték. A Duna és a Dráva közelében megtelepült sokac falvakban a nád beszerzése nem jelentett különösebb nehézséget. A tető szelemenes volt, amelyet két vagy három összerótt ollópár tartott. A nádat gúzzsal, később dróttal kötözték a lécekhez. A gerincen keresztbe fonták vagy egy sor cseréppel fedték le. Ha cseréppel fedték, a talpakra helyezett kosárra nyeregtető került. Általában három pár szarufát ácsoltak és szegeltek kétoldalt a felső keretre, amelyeket fent kakasülő tartott össze. A szarufákat és a tetőléceket fűzfából faragták ki és faszöggel erősítették össze. A nyeregtető által kialakított nyílást, a tulajdonképpeni homlokzatot hátul befonták és betapasztották, elől deszkával zárták le, ide került a keretezett, befelé vagy néha kifelé nyíló egyszerű deszkaajtó is. Itt a tető előrébb nyúlik, szélesebb ereszt formál. Manapság az ajtót lakattal zárják be. A nádtető megvédte az épületben elhelyezett termést a csapadéktól, ugyanakkor biztosította a gabona száradását, állandó szellőzését. Ez az oka annak, hogy - bár a lakóház mintájára már a századfordulón cseréppel fedték egyesek a hombárt is - a nádtető ma is tekintélyes százalékot képvisel. A kisebb méretű hombárok belül osztatlanok, belsejük egyetlen nagy kitapasztott üreg, amelybe a homlokzaton levő ajtón át öntötték a gabonát. Találtunk nagyobb hombárokat is, amelyek ugyancsak osztatlanok. Nagy múltjuk ismeretében azt tételeztük fel, hogy a XIX. század derekán és az utána következő évtizedekben még nem volt szükség arra, hogy több rekeszt létesítsenek, ebben az időben ugyanis jórészt kétszerest termeltek, és azt egy rekeszbe öntötték. A többi gabonaféle, valamint a takarmánynövények mennyisége akkor még nem volt számottevő, az ez időben fellendülő kukorica termelés produktumának a tárolására pedig külön építmények szolgáltak. Az e területen elterjedt górétípusok és a szántalpas hombárok összefüggésére BALASSA mutatott rá,"' de kapcsolatuk kronológiai rögzítése és mikéntje a rendelkezésünkre álló adatok alapján egyelőre nem tisztázható. A belül osztott hombárok tehát zömmel a XIX . század vége felé jelentek meg. A legegyszerűbb megoldás az volt, hogy fonott és tapasztott fallal, hosszába vagy keresztbe kétfelé osztották a hombárt. A gabonatermelés differenciálódása után az egyik rekeszt gyakran még egyszer megfelezték, így egy épületen belül három rekeszt nyertek a különféle gabona elhelyezésére. Ilyen esetben a rekeszt gyakran deszkából készítették. A hombár falához kétoldalt két-két lécet erősítettek párhuzamosan, közéjük csúsztatták az egymáshoz illeszkedő deszkákat, olyan magasra, amilyent a termény mennyisége megkívánt. A fonott hombároknak számtalan variánsa terjedt el a két megyében. Ezek a változatok szerkezetileg nem térnek el egymástól, az építőanyag is ugyanaz, a kiegészítők egyéni technikai tudása és ízlése azonban más-más megjelenésű hombárépületet teremtett. Néhány példát mutatunk be ezekből. 9. BALASSA Iván: A magyar kukorica. Bp. 1960. 281. 62