Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Köszöntések - megnyitók - IV. Nemzetközi Szőttes Konferencia, 2002

IV. Nemzetközi Szőttes Konferencia, 2002 Immáron negyedik alkalommal kerül sor a Nemzetközi Szőttes Konferencia megnyitására, és ebből az alkalomból tisztelettel köszöntöm az alkotó népművészeket, népi iparművészeket, a szakértőket, az előadókat, kedves külföldi vendégeinket, valamennyi résztvevőt. Heves város és a Hevesi Népművészeti és I láziipari szövetkezet, továbbá a támogatók jóvoltából negyedszer jövünk össze azért, hogy a korábbi három konferencia után ez alkalommal megvitassuk a tárgyalkotó népművészet egyik kiemelkedő fontosságú szakágának, a népi szőtteskultúrának a 21. századi helyzetét és továbbélésének lehetőségeit. A szakmai közvélemény szerint az előző három nemzetközi konferencia a szőtteskultúra számos problémáját körüljárta, és ezek az elemzések kiadványokban is napvilágot láttak. A mostani alkalommal az előadások, a hozzászólások és a viták a népi textilkultúrának, a kéziszövött tárgyaknak a mindennapokba illeszkedő, a mai ember életét gazdagító szerepére kívánnak rámutatni, átlépve a 21. század küszöbét. Ehhez kívánok jó munkát, odafigyelést és előre mutató eredményeket. A köszöntésen túl, engedjék meg, hogy utaljak konferenciánk másik témájára, mely a „Mesterek és tanítványaik" címet viseli. Ugy gondolom, hogy a szervezők nem véletlenül választották ezt a témát, hiszen a népművészet, a népi iparművészet megőrzésének, alakulásának és továbbfejlesztésének alapkérdéséről van szó a cím mögött. Ezért engedjék meg, hogy a témához néhány bevezető gondolatot mondjak el. A néprajztudomány eddigelé viszonylag kevés figyelmet fordított erre a kérdésre, a régebbi szakirodalomból hirtelenjében csak KRESZ Mária egyik tanulmányára utalhatok, mely a parasztgyerekek hagyományba neveléséről szól, vagyis arról, hogy a gyermektársadalom hogyan és miként tanulja meg, veszi át és őrzi a szülők, nagyszülők tudását, ismereteit az őket körülvevő világról, a természetről, a munkáról, a családról és az életüket szabályzó erkölcsi világról. Azt hiszem, hogy ez a kapcsolat a szülők, a felmenő rokonság és a gyermekek között a legelső foka a mester és a tanítvány viszonyának. Témánkhoz közelítve minden bizonnyal az anyja vagy a nagyanyja adja a kislány kezébe először a tűt és a hímzőfonalat, ők ültetik először a rokka mellé, vagy később a szövőszékbe. Ez az oktató-nevelő kapcsolat több éven át tartott, egészen addig, amíg a hagyományőrző paraszttársadalomban az eladó lány elkészítette kelengyéjét. Ennek a generációk közötti kapcsolatnak - úgy hiszem - alapvető jelentősége volt mindazon kézműves és háziipari ágazatokban, melyeknek nem volt céhes történeti háttere. Tudjuk, hogy a legtöbb kézműves szakmában a 14-15. századtól kezdve a céhekben, belső szabályzataik következtében igen fontos szerepe volt a mester és az inas kapcsolatának, hiszen a kötelező három éves inas időben, majd a több évig tartó 485