Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Köszöntések - megnyitók - IV. Nemzetközi Szőttes Konferencia, 2002

legényvándorlás során az inasnak a szakma, a mesterség ismereteit kellett elsajátítania a mestertől, míg maga is segéd, majd mester lehetett a céh igen szigorú feltételeinek teljesítése után. Mindez a szülőkre, nagyszülőkre hárult azokban a háziiparokban, melyeknek nem volt céhes múltja, mint házi hímzés, varrás, vagy a házi szövés területén. Tudjuk, hogy a céhbeli takácsok mellett, a 18. századtól kezdve egyre nagyobb jelentősége van a házi szövésnek, a parasztszőttesnek, és itt a mesterségbeli tudás, a technikai és esztétikai ismeretek átadása a család idősebb nőtagjaira maradt. Jobbára ez volt a helyzet a történeti népművészet virágzásának az időszakában, több helyütt még a 20. század első felében is, jóllehet akkor már működtek ipariskolák, különböző szervezésű tanfolyamok, a háziasszonyok részére szervezett továbbképzések, tréfásan úgynevezett „cérnaegyetemek", folyóiratok propagálták a népi hímzésés szőtteskultúrát, csakhogy ezekhez a lehetőségekhez a falunk élők nemigen jutottak hozzá. Ezért a mester és a tanítvány viszony ezekben a szakágakban továbbra is családi keretek között maradt. A 20. század második felében megváltozott a helyzet. Az önellátásra irányuló házi szövés a háttérbe szorult, és a piacra való termelés került az előtérbe. Ennek - a valóságban persze sokkal bonyolultabb - folyamatnak a keretében alakultak ki és működtek a Népművelési Intézet, később a Művelődési Intézet szakmai irányításával a hímző-szövő szakkörök, egyesületek, illetve a HISZOV felügyelte népművészeti és háziipari szövetkezetek. Ezek az intézmények, majd az. egyre szaporodó civil szervezetek tanfolyamokat, továbbképzéseket szerveztek, kiállításokat rendeztek, és megkezdődött az elkészült munkák hivatalos minősítése. A szakmai ismeretek így terjedtek, mondhatni hagyományozódtak a fiatalabb generációkra. Ezekben a szervezetekben egyre nagyobb feladat hárult azokra a kiemelkedő tudású egyéniségekre, a népművészet mestereire, akik tanítványokat neveltek, iskolát teremtettek, alkotó közösségeket szerveztek, és akik máig hatóan meghatározták egy-egy táj, népművészeti központ, etnikai csoport textilkultúrájának jellegét, színvonalát és továbbfejlesztésének irányait. Nevüket hosszú lenne felsorolni. Többségük sajnos már nincs köztünk. E bevezető néhány gondolat keretei között nem lehet feladatom a mesterek és tanítványaik kapcsolatának elemzése, ezt majd elvégzik az ez után következő előadások. Mindenesetre e kapcsolatoknak, ezeknek az íratlan kisebb-nagyobb iskoláknak köszönhetjük, hogy még mindig él, alakul és megújul a népi textilművészet. Konferenciánk egyik célkitűzése, hogy feltárja és értékelje a mesterek nevelő munkáját, mely - a többi szakághoz hasonlóan - mindig újabb és újabb tanítványokat mozgósít történeti értékeink megőrzésére. Ehhez a feltáró munkához kívánok türelmet és jó eredményeket! 486