Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Köszöntések - megnyitók - Az Országos Fazekas Pályázat kiállításmegnyitója, 1993

jén a fazekas, tálas, korsós és kályhás mesterség, a fazekas központok által kialakított táji jellegzetességeivel hatalmas mennyiségben állított elő és terjesztett országszerte agyagedényeket, és ez a népművészeti ág egyik forrása lett a nemzeti művészet kibontakozásának is. Túlélte az ipari forradalmat is, amely egyébként a kézműiparok többségét elsorvasztotta, jellegzetes tárgyaikat pedig a múzeumi gyűjteményekbe terelte. Az agyagművesség kiváló mesterei még a 20. század első felében is versenyre tudtak kelni a gyári termékekkel, meg tudták őrizni, tovább tudták éltetni, a kor embere igényeihez tudták alakítani e művesség évezredes hagyományait, a régi technológiát, a formakincseit és a díszítő motívumok széles skáláját. Elsősorban e generációknak köszönhető az a történelmi örökség, amely a népi iparművészet keretei közt e század második felében a tovább élő fazekasság, tálasság alapja lehetett. Ezt az örökséget őrizzük és fejlesztjük tovább, és ezt a célt szolgálják a három évenként sorra kerülő siklósi pályázatok is. Az 1993. évi, XII. Országos Fazekaspályázatra 52 alkotó 262 pályázati tételt, vagyis 704 tárgyat küldött be, melyből a zsűri 33 alkotótól 1 18 tételt fogadott el. Ezek a tárgyak zsűri-számot kaptak és itt a kiállításon láthatók. A pályamunkák értékelésénél a zsűri a pályázati kiírásból indult ki, amely a táji hagyományok megőrzését és korszerű továbbfejlesztését tűzte ki a pályázat céljául. A zsűri továbbá szem előtt tartotta azokat a fontos szempontokat, amelyek a formavilág hagyományaira, arányaira, a díszítmény harmonikus egységére, ízlésességére, a színvilág alkalmazására, a kivitel mívességére vonatkoztak. A zsűri fontosnak tartotta, hogy a pályamunka továbbfejlesztett, korszerűsített megjelenítésben is stílusegységet tükrözzön. A pályázatra beküldött és elfogadott, tehát itt a kiállításon látható munkákat két nagy csoportra oszthatjuk. Az első csoportba tartoznak azok a művek, melyek egy-egy történeti fazekasközpont hagyományait fejlesztették tovább, és az egykori paraszti használatra szánt edényeket a mai ember igényeihez igazították. Ezek közé tartozik Vargáné Kozák Éva kollekciója, ahol az egykori szekszárdi fazekasság szín- és formavilágát használta fel. Ide sorolható ifj. Fazekas Lajos gyümölcsmosója és tálaló készlete, amely bizonyíték arra, hogy a viszonylag zárt világú nádudvari fekete kerámia is megújítható avatott alkotó kezében. E csoportba tartozik Szénási János étkészlete, amellyel a hódmezővásárhelyi csúcsi fazekasság hagyományait újította fel, vagy Lőcsei Krisztina készlete, ahol sokrétűen alkalmazta a kifinomult hagyományos díszítő technikát. Ugyancsak sokdarabos étkészlettel bizonyította be Schmauzerné Grénus Julianna, hogyan lehet a szekszárdi fazekasság formakincsét és díszítő technikáját korszerűsíteni. Természetesen a továbbfejlesztés szándékával dolgozó fazekasok nevét tovább is sorolhatnám, mint ahogy e törekvésekről Önök is meggyőződhetnek a kiállítás megtekintésekor. A második csoportba sorolhatók azok a munkák, melyeknél az alkotók a történeti, táji hagyomány magas színvonalú megőrzésére, illetve felújítására törekedtek. E csoportban is nagyon szép munkák születtek, közülük említendőnek tartom Gradwohl Zsolt pályázatát, aki az igen jellegzetes és nagy múltra visszatekintő óbányai tálasság hagyományát újította fel, vagy Óh Zsuzsanna kollekcióját, aki Hódmezővásárhely nagy erejű fazekas művességének formakincsét és díszítő technikáját, színvilágát tárta újra 478