Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Település - népi építészet - Népi építkezés Mecsek-Hegyalján

alatta levő két vályog összeragasztását fedje. A felette levő sort ugyanígy. A kötőanyag mindig sár volt. Nagyjából ugyanúgy készítették, mint a vályog masszáját, csak jóval hígabbra hagyták és simábbra dolgozták. A kőműves eleinte a földön állva dolgozott, később - amikor már magasabb volt a fal, - állványon. A gazda és családja mindenben segítségére volt. Hordták neki a vályogot, kézben vagy talicskában, adogatták fel az állványra. A sarat vederben vitték oda. Magát a falrakást egyedül a kőműves végezte; ő öntötte a sarat a vályogsorokra, és ő helyezte el a következő sort, mind a négy oldalon. Az ablak és ajtó helyét kihagy ta: a keretet előre beállította. IIa a keret nem volt kész, erős botfákkal vagy rudakkal helyettesítették, a keretet pedig csak később, a száradás után állították be. A vályogfal építésénél nem kellett megvárni, míg az előző réteg megszárad, így az építés elég gyorsan haladt. A közfalakat csak egy sor vályogból rakták, úgyhogy az még hamarabb megszáradt, mint a főfal. Egy középszerű ház falai - hajó idő volt, és ha jól a keze alá dolgoztak a kőművesnek - egy hét alatt elkészültek. Amikor az egész fal készen volt, következett a tapasztás vagy vakolás. Ezt is a kőműves végezte finomra kevert agyaggal, de valaki legtöbbször segített neki. A falat kívül-belül mintegy 4-5 cm vastagon tapasztották be; a közfalakon vékonyabb tapasztás is elég volt. A kőműves simítókanalat használt hozzá, de csinálták kézzel is. Emlékeznek rá, hogy a század vége felé már meszet is tettek a tapasztásba szánt maszszába. Istállót és pajtát csak kívül vakoltak be. A tapasztás után meg kellett várni, amíg az egész épület alaposan kiszáradt. Mivel csak tavasszal vagy nyáron építkeztek, száraz időben 4—5 nap alatt kiszáradt a fal. I la esős idő volt, kellett hozzá sokszor két hét is. Száradás után a tetőt készítették el, majd kívülbelül bemeszelték, befestették a házat. Az istállót és pajtát csak kívül meszelték be. Olyan gazda is akadt, aki maga építette fel a házát vagy más épületét. Legtöbbször a szegénység kényszerítette rá, mert nem tudta megfizetni a kőművest, de volt olyan is, aki nem is engedte volna át másnak a munkát. Ezek a faragó, barkácsoló ezermesterek közül kerültek ki, akik fiatal korukban megtanulták valahol ezt a mesterséget. Olyan gazda is volt, aki olyan szépen felépítette a házát, mintha kőműves építette volna. Különösen gazdasági épületet építettek szívesen, mert az jóval egyszerűbb volt. A régi hegyaljai házaknak kétféle tetőszerkezete volt. Az egyik az egyszerű szarufás szerkezet, amely egész Baranyában elterjedt, és amelyet a mai házaknál is meg lehet találni. A másik a szelemenes szerkezet egy helyi változata, amely ma már csak egy-két régi házon látható. Bár technikában és kivitelben mindkét szerkezet archaikusnak mondható, a kettő közül mégis a szelemenes a régibb. Szerkezeti megoldása is ezt mutatja. A szelemenes, vagy, ahogy itt nevezik, oromgerendás tetőt közvetlenül a fal megszáradása után kezdték ácsolni, építeni. Legelőször egy-egy négyszögletesre faragott tölgyfagerendát helyeztek cl a ház négy falán. A sarkokon úgy ékelték össze, hogy az egyiknek a végét háromujjnyi szélesen kivágták, és ebbe a résbe szorították bele a másik gerenda megfelelő vékonyra kifaragott végét. Ez volt a sárgerenda vagy koszorúgerenda. Vastagsága kb. 25x25 cm volt, hosszúsága a ház hosszának, illetőleg szélességének felelt meg. Ha a hosszanti oldalra nem tudtak egy darabból sárgerendát ácsolni, két darabból készítették, és a kettőt összeékelték. 39