Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Népművészet - népi iparművészet - Népi faragóművesség

tergerenda díszítése (gyakran névvel, évszámmal), kapufélfák, kiskapuk, fedett kapuk díszítése faragással, melyeknek helyenként (például a Székelyföldön) egységes stílusa alakult ki. Minden bizonnyal ehhez a faragó művességhez sorolhatjuk már a 18. század előtt a fából faragott sírjelek, fejfák, kopjafák csoportját, melyeknek ugyancsak helyi stílusai, formaváltozatai alakultak ki. A korai emlékanyagban jelentős csoportot alkotnak a bútorok, jóllehet többségük festett volt, de aránylag sok faragással díszített bútor maradt ránk ebből az időszakból. Az ácsolt láda már a 14. században országosan elterjedt volt, feltehetően már akkor is a később jellegzetes mértanias karcolt, vésett motívumokkal díszítették. Az ácsolt ládákat már céhbeli mesterek, illetve erre specializált paraszt községek készítették, ezzel is adóztak a földesúrnak. Kézműiparosok készítették a faragással is díszített menyasszonyi ládákat, asztalokat, székeket, padokat, tékákat, tálasokat és fogasokat, melyek azonban főleg a 18-19. században váltak a történeti hagyaték számottevő részévé. Főleg a Dunántúlon terjedtek el az áttört támlájú, keretében kontúrozott, véséssel vagy domború faragással díszített támlájú székek, határozottan a barokk stílus paraszti megjelenítésében. Említenünk kell itt a faragómolnárok tevékenységét, melyet jórészt csak történeti forrásokból ismerünk, akik azonban épületfaragásokban, a malmok szerkezeti részeinekés berendezési tárgyainak készítésében, faragásában jeleskedtek. Kifejezetten kézműiparokhoz kötődő tárgycsoportok jelentik még e korai korszak emlékeit, mint a faragással kialakított mézeskalács ütőfák, a kékfestő nyomódúcok, melyek minden más tárgycsoportnál nemzetközibb motívumkincset őriztek meg. Bognárok, pintérek készítették a gyakran véséssel, domború faragásokkal, feliratokkal és évszámmal díszített hordófenekeket, dézsákat, faedényeket. Jellegzetesek voltak a faragással is díszített csutorák és csobolyók, pipák és pipaszárak, melyeket céhbeli mesterek készítettek és a különféle hangszerek, főleg duda, furulya és citera, melyek inkább specialisták kezéből kerültek ki, de jellegzetes díszítő stílusuk alakult ki. A díszítő stílust illetően e viszonylag korai tárgycsoport őrzött meg legtöbbet az európai alaprétegből, a mértanias szerkesztésmódot, a geometrikus motívumokat, az ékrovást és a funkcionális célszerűséget. Parasztfaragások Parasztfaragásoknak nevezi a néprajzi kutatás a tárgyaknak azt a rendkívül széles csoportját, melyek szorosan kötődtek a parasztok munkájához, mindennapi életéhez, és amelyeket jobbára parasztfaragók, specialisták, és nem céhbeli mesterek készítettek saját használatukra. Ennek a csoportnak a legkorábbi emlékei a 18. századból származnak, parasztfaragásokkal azonban számolni kell - a pásztorfaragások mellett - a 19. században is. Az emlékanyag és a kutatások alapján megállapítható volt, hogy nagyjából a 18. század végére e tárgycsoportnak országosan, sőt Közép-Európára kiterjedően egységes formai és díszítő stílusa alakult ki, jóllehet egyes tárgyak készítése behatárolt körzetekre szorítkozott. (Például kapatisztítókat jobbára csak Kalotaszegen, csigacsinálókat főleg Debrecenben és környékén készítettek.) A tárgycsoportnak ez az egységes volta indokolta külön kategóriába való sorolását, továbbá az a tény, hogy a történeti népművészetnek a 19. századi kivirágzását megelőző korszakát, a kifejezet380