Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Népművészet - népi iparművészet - A Janus Pannonius Múzeum szaru sótartói

pásztor faragók. Vágóhídról, bőrgyárakból próbáltak venni drága pénzért vagy cserélni kész faragványért. 8 Sótartónak a „címeres ökör", fehér magyar marha (Bos primigeni­us hungaricus) szarva a legalkalmasabb, két okból. Egyrészt nagyméretű, több sótartó kikerül belőle, másrészt fehér, amin a vésett, karcolt és színezett ornamentika jól kivehető, jól mutat, Felhasználták azonban másfajta szarvasmarha szarvát is. így gyűjteményünkben a sótartók alapszíne változó. A fehéren kívül sárgás, barnás, zöldes, vajszínű sótartók is előfordulnak. Egyik-másik alapszíne a szaruanyag sajátossága sze­rint sötétebb színnel csíkozott vagy foltos. Helyenként ez a díszítmény elhelyezését is befolyásolja. A régebben készült sótartók készítői, akik feltehetően még nem piac­ra dolgoztak, láthatóan nem ragaszkodtak a fehér szaruhoz. Ez talán összefüggött az­zal is, hogy az akkori sótartókat nagyrészt véséssel és spanyolozással díszítették, az pe­dig jól látszott a kevésbé fehér szaru anyagon is. A gyűjteményünkben levő szaru sótartók nagyjából egyformák, ovális vagy ellipszis alakúak. A formát mindig a ráma alakja szabta meg. Egyik jobban lapított, oldalaik pár­huzamosak, a másik öblösebb, szélesebb. Közismert, hogy ez az országosan elterjedt forma gyakorlati okból keletkezett: hogy a sótartó zsebben, tarisznyában könnyebben elférjen, kevesebb helyet foglaljon el. Ettől az általános formától csak néhány kerek, szinte szabályos kör alaprajzú sótartó tér el gyűjteményünkben. Ezek azonban az átla­gosnál kisebbek. Ovális alakú sótartóink egy részét a készítők két végükön szögletes­re sarkítottak, igya sótartó mindkét végén három-három sima mező keletkezett, amit az oldallap díszítményétől függetlenül lehetett díszíteni. Ez a sarkítás különösen azok­nál a sótartóknál gyakori, amelyeknek szaru anyaga vastagabb. A gyűjteményünkben levő szaru sótartók alja és fedele fából készült. Leggyakrab­ban keményfát, körte-, ihar-, szilva-, vagy cseresznyefát, ritkábban puhább fát hasz­náltak. A sótartó alját hajszálpontosan faragták ki a szaru hajlása szerint és szorítottak bele a szaru karikába. Ez a beillesztés legtöbbször olyan pontos volt, hogy más megerősítésre nem volt szükség. Néhány sótartónak a fenéklapját szaru-, réz-, vagy fa­szöggel rögzítették. A régebben készült sótartóknál a fenéklap pontosan beleilleszkedik a szaru gyűrű síkjába: nincs szegélye. Az utóbb készült sótartókra álta­lában vastagabb aljat faragtak, amelynek a szaru gyűrű síkjából kiugró pereme, szegé­lye is van. Két sótartónknak négy kis lábat is faragott készítője. A fedelek a sótartókhoz igazodva legtöbbször ovális alakúak. Majd mindegyik szé­lesebb valamivel, mint a szarurész, hogy könnyebben leemelhető legyen. A fedelet is a szaru hajláshoz igazodva faragták ki, hogy hézag sehol se legyen. A fedél helyes rá­helyezésének megkönnyítésére azonban csak IIOFFER János sótartóin látunk jelölést. O a sótartóra és a fedélre is keresztet karcolt, így a fedél pontosan ráhelyezhető.'' Egyik hiányosan leltározott sótartónál éppen ez a jelzés bizonyította döntően, hogy Hoffer János készítménye. A sótartók nagyságát a szaruanyag nagysága szabja meg. A marhaszarvból lefűrészelt szaru gyűrű a rámán való formálás, tehát lényegében a lapítás és szélesítés után sem 8. Id. KAPOLI Antal és HOFFER János is így szerzett később szaru anyagot. Vö. MADARASSY: im. 84. p., és saját gyűjtés. 1960. 9. MADARASSY: im. 57. p. 330

Next

/
Thumbnails
Contents