Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)
Település - népi építészet - A népi építészet kutatásának főbb kérdései
A parasztüzem elmaradhatatlan tartozéka az egész magyar nyelvterületen az istálló. Szinte az egyetlen a gazdasági épületek közt, amely mindenütt megtalálható a legkülönbözőbb formában és elhelyezésben, ezért meglepő, hogy átfogó tematikai feldolgozása még nem történt meg. A bolgár-török eredetű ól, majd az észak olasz eredetű istálló szóval jelölt épület már a honfoglalás táján megjelent építészetünkben. Az évszázadok során a gazdálkodás rendszerétől, a tartásmódtól, a fajtaváltozástól és a településszerkezet változásától függően sokszor átalakult, változtatta helyét és szerepét a parasztgazdaságokban. Az átalakulás és változás menetét egyelőre még regionális vonatkozásban sincs módunkban részletesen nyomon követni. BARABÁS Jenő útmutatójában formai és szerkezeti jegyek alapján két nagyobb csoportját különítette el: a kis légterű istállókat, melyeket födémmel láttak el, és amelyek az emlékezettel elérhető időben a leginkább elterjedtek, valamint a nag légterű istállókat, melyeknek nincs menynyezete, és amelyek elterjedése az Alföld északi részére lokalizálható. Ez az utóbbi, a szakirodalomban tüze/ős ólnak nevezett istállótípus aránylag jól feldolgozott. Ma már tudjuk, hogy a település és a gazdálkodás kétbeltelkes rendszerének volt a tartozéka, az építészet és az életmód sok archaikus elemét őrizte meg. Az elmondottakból következik, hogy az istállók vizsgálatával kapcsolatban szaktudományunknak sok adóssága van. Mindenekelőtt szükség lenne a 19. század második felében ismert istállók táji típusainak országos kitekintésű rögzítésére, e típusok elterjedésének és a parasztgazdaságokban betöltött szerepének vázolására. Kívánatos lenne az is, hogy a tartásmód változásával, a fajtaváltással főleg pedig a 19. század végén és a 20. század első harmadában az intenzívebb hús- és tejtermelésre való áttéréssel bekövetkező változásokat, többek közt a nagy befogadó képességű istállók megjelenésének és elterjedésének folyamatát feltárjuk. A sertéshúsnak és zsiradéknak évszázadokon át alapvető szerepe volt népünk táplálkozásában, aminek következtében a sertéstartásnak nagy hagyományai alakultak ki a parasztgazdaságokban. Ezért soroltuk a sertésólakat is az alapvető termelő tevékenységet szolgáló építmények közé. Eltekintve most az extenzív tartásmódtól, a legtöbb portán megtalálható sertésólakról ugyancsak nincsenek átfogó ismereteink. A szórványadatok és a lokális vizsgálatok alapján tudjuk, hogy az ólak építészetileg a rendelkezésre álló helyi nyersanyagokhoz és a helyi építészeti hagyományokhoz alkalmazkodtak. A fában gazdag területeken az archaikus elemeket őrző ácstechnikával készült hidasólak felkeltették a kutatók érdeklődését, elsősorban építészeti megoldásaik miatt. A fában szegény területeken sövényfalú, sárból rakott, gyakran kerek alaprajzú ólak terjedtek el, azonban ezeket is csak lokális kutatásokból ismerjük. A sertésólakat gyakran egybeépítették más gazdasági épületekkel, például kukorica góréval, baromfióllal vagy csűrrel. Rendszerezésük, történeti alakulásmenetük felvázolása nemcsak építészeti szempontból lenne kívánatos, hanem egy ilyen vizsgálat a parasztüzem termelő tevékenysége, a táplálkozási kultúra részletesebb megismerését is eredményezné. Az alapvető termelő tevékenységet szolgáló épületek közül a legnagyobb és a legjelentősebb a csűr vagy pajta névvel jelölt épület, mely az Alföld kivételével az egész magyar nyelvterületen elterjedt. Az eredetileg a szálas gabona tárolására, szárítására, csépelésére, azzal együtt, de főleg később a széna és más takarmányok őrzésére, a 186
