Cseri Miklós - Sári Zsolt (szerk.): Szabadtéri múzeumok Európában (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2010)

Páll István: Hogyan tovább? Útkeresés és fejlesztési lehetőségek a sóstói Múzeumfalu gyakorlatában

zeumfalu intenzív építése tartott, nem kellett különösen nagy erőfeszítést tennünk a közönség figyelmének ébren tartása érdekében. Az építőbrigád „kapacitása" évente kb. egy lakóépület volt, s pszichikailag is jó hatással volt mindenkire, hogy az egyik évben elbontott épület avatására már a következő évben sor kerülhetett, így a munka „gyümölcse" hamar beérett, s mindenki évente „bezsebelhette" az elismeréseket, ami büszkeséggel töltötte el az áttelepítésben résztvevő valamennyi munkatársat, s akkor még az avatásokat kísérő rendszeres sajtónyilvánosságról nem is beszéltünk! Egy-egy megnyitó ünnepség magával hozta a látogatókat is, hiszen sokan élénk figyelemmel kísérték a múzeumi fejlesztéseket, s büszkék voltak rá, hogy itt ilyen falu épül. De az épület-áttelepítések befejeződésével mára a telepítési tervben szereplő épületek jórészt elfogytak, a közönség azonban vágyott az újabb és újabb hírekre, fejlesztésekre, építésekre. Valamit ki kellett találnunk, hogy ennek az igénynek eleget tegyünk, az emberek kíváncsiságát, újdonság iránti igényét kielégíthessük. Éppen a kismesterségek műhelysorának, a benne alkalomszerűen vagy heti rendszerességgel folyó bemutatók közkedveltsége hatására érlelődött meg a gondolat, hogy talán ebbe az irányba kellene továbblépnünk. A más európai szabadtéri múzeumok gyakorlata, az ott tapasztalt pozitív hatás, a technikai eszközök, berendezések iránt a magyar közönségben is benne élő kíváncsiság kielégítésére döntöttünk úgy, hogy a hagyományos kézművesipar műhelyei mellett más olyan műhelyeket is kialakítunk, melyek részben vagy teljes egészében a falusi lakosság igényeit voltak hivatva kielégíteni. Nem mindegyiket rendeztük úgy be, hogy azok, ha kell, működhessenek is, de minden esetre azt a látszatot keltik, hogy akár működhetnének is. Ez főként a fogyasztásra szánt termékek előállítására szolgáló kisüzemek esetében van így, hiszen egy szikvízüzem vagy egy pálinkafőzőé a beüzemeléshez rengeteg higiéniai és élelmiszeripari előírásnak meg kell, hogy feleljen, nem is szólva a jövedéki törvényről! A műhelysoron berendezett kézműves műhelyeken kívüli műhelyek sorában az első „fecske" a kisvárdai kovácsműhely volt, melynek áttelepítését és belső berendezésének kialakítását az Ipari Minisztérium egy pályázatán nyert összegből valósítottuk meg. A benne heti rendszerességgel folyó bemutató - szinte minden más szabadtéri múzeumhoz hasonlóan - kedvelt látványosság. A szolgáltatóipar falusi megjelenését az újfehértói borbélyműhely valamint a nyírgyidaji szikvízüzem és a tarpai pálinkafőzde képviseli. Áttelepítésükkel a szinte napjainkig változatlan formában élő és működő hasonló falusi-kisvárosi üzemeket és üzleteket jelenítjük meg, melyek a jelenkor látogatónak szinte személyes ismerősei, s mint ilyet, szívesen megnézik, befogadják, nosztalgiáznak benne. A borbélyműhelyben tartott bemutatók, s különösen azok, amikor ingyen lehet nyiratkozni, egyértelmű közönségsikerek, de a pálinka- vagy szódavízkóstolók is elnyerték a látogatók tetszését. Ezen bemutatókat és kóstolókat nagyrendezvényeink idején tartjuk, külön műsorszámként tálalva. A kuriozitásba a pálinkakínálás körítése is belejátszik: a Tarpa Manufaktúra vezetője kezdeményezésére létrejött Szatmár-Beregi Pálinka Lovagrend tagjai rendezvényeinken díszes öltözékükben kínálják a közkedvelt, földrajzi eredetvédettséggel bíró szilva- és almapálinkákat (egyébként a település régi pálinkafőzdéjének berendezését és felszerelését ő adta át térítésmenetesen a múzeumnak). A szódavíz pedig egy nyíregyházi szódásdinasztia, a Gunyecz család jóvoltából kerül terítékre nagyren30