Kemecsi Lajos: A felföldi mezőváros (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)

Ízelítő a szokások és hiedelmek kultúrájából

hén hasznának elvétele volt: „ Vót itten egy aszszony aki tudta a tehenet rontani. Édesapám Amerikából vissza gyött. Egy délután megellett a tehenőnk. Ez az asszony velünk szembe lakottfeljebb. Oszt nem járt nálunk. Édesapám ahogy vacsorázott, valamit gyött kérni az asszony. Edasapám megfordult a széken mikor mondta minek gyütt, oszt aszongya neki: Julis néni, négy hónapja, hogy itthon vagyok, oszt sohase vót nálunk. Most megellett a tehenem, azérgyütt? Az asszony úgy szaladt ki, mintha kergették vóna. Boszorkány volt." Érdekes eleme a közlésnek, hogy a világlátott, Amerikát megjárt férfi merte vállalni a nyílt konfliktust a veszélyes boszorkánnyal. Előfordul a hejcei adatok között, hogy idegenek ismerik f-el a közösség rontó szándékú boszorkány tagját. A szláv hiedelemalakok rendszeréhez is illeszkedik az alábbi adat: „1915-ben Fazekasnénál orosz foglyok dolgoztak. Azok látták, hogy béka szopta a tehenet. A gazdasszony volt a boszorkány. " Hejcén a leggyakoribb védekezés a tej verése-vágása volt, így okozva fájdalmat a boszorkánynak: „...tudott a tehenhe, a menyecskét mindig rúgta. Mikor má végképp nem tuttafejnyi kivitte a favágótuskór a a tejet, oszt vágta a baltával. Az anyós a boszorkány, kiment oszt jajgatott...ami maradt tej, bevitte az istállóba, oszt szeme közé öntötte a tehennek. Azóta tuttafejnyi a menyecske. "„...kell egy kis aludttejet önteni a küszöbre, baltával elvágni, s mire elvágták, az aki megrontotta, elmegy oda. "A megtorlás analógiás mágián alapuló eljárásai igen elterjedtek voltak. A védekezés változatos formái más rontások esetén is jellemzőek: ,JEl kell menni a boszorkányhoz, kölcsön kell kérni tőle valamilyen tárgyat. Ott még az ő házában kell neki kijelenteni, hogy addig vissza nem kapja a tárgyat, amigő vissza nem viszi azt a tárgyat...amivel elvette a teh en hasznát. " „...krétával, amit megszenteltek, vagy szentelt vizzel keresztet tettek az ajtó fölé, a falra, vagy pedig az ajtóra. így nem ronthattak meg senkit a házban. " „Mikor megellett a tehenük, a boszorkány odament hozzájuk, de az apja megverte. " A védekezés alapját jelentette az a hiedelem, hogy a rontást elsősorban a rontó személy tudja meggyógyítani. A verés, mint az önbíráskodás eszköze gyakran felbukkan a boszorkányperek adatai között is. „Egy asszony béka képében szopta a tehenet. Elhívták Vilmányból a kilencven éves Pindriket. Jött is Pindrik, átment egy árkon és vele szemben a boszorkány asszony jött. Rákiáltott a Pindrik: Te csupaszpinájü, miért rontottad meg ennek a tehenét?" A szakirodalomban ismeretes rontáselhárító varázsigék egy típusát jellemző trágárság jelenik meg a fenti szövegben. A boszorkány felismerésének legismertebb hiedelme a lucaszékhez kötődik, amelyre készítője a karácsonyi éjféli misén ráülve vagy a keresztúton ráállva meglátja, hogy ki a boszorkány a falu aszszonyai közül. Erre vonatkozó adatok is ismeretesek Hejcéről: „Újév éjfélkor szentelt krétával kört húztak a keresztutakba. Aki a körbe állt, láthatta a boszorkányokat. " „Lucakor a boszorkány oldalt megy be a templomba, a szarva miatt. " „A lucaszéket ugy készítették, hogy Lucától minden nap egyet vágtak rajta, a Karácsony estéjén csinálták meg teljesen. Az éjféli misekor a templom ajtajával szem120