Flórián Mária, Tóth Béla: Tímárok - A bajai tímárműhely a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

62. kép. Bőrrakatok a szárítópadláson. nálták fel, a szárítópadlások deszkazsalus ablaksora messziről felismerhető volt. A bőröket a szárítópadlásra vagy lépcsőn vitték fel a kikészítő műhelyből, vagy a padlás rakodó ablakán, csigán húzták fel a padlástérbe. A bőröket a padlástér egyik oldalán beaggatták, a másik oldal felé szedték le (61. kép). Tímárságunk zsaluzott felső szintje ilyen szárítópadlás, feljárata a műhelyszint pince felőli végében van. Az épület túlsó véghomlokzatán a csigás emelésre is volt lehetőség. A padláson a bőrök természetes légcserével száradtak. A levegő áramlásának elég erősnek kellett lennie ahhoz, hogy a bőr egész felületét egyformán érje. Ennek szabályozására szolgáltak a padlás két oldalán a zsalus ablakok. De fontos volt a levegő hőmérséklete is, mert a nedves bőr könnyen enyvesedéit. Ezért a szárítást alacsony hőmérsékleten kezdték, de a hőfokot később fokozatosan emelték. A fokozatosságot természetesen nem lehetett az időjárásra bízni. A tímárok például a kilúgozott és kiszárított cserkérget elégették, a keletkezett meleg levegőt a széles kürtőn a kéménybe engedték, és a padlás padlószintjéhez közel lévő kaminajtón a száradó bőrökre engedték. A szárítás módját, idejét is a bőrök igénye szerint igazították. A talpbőr szárítása napokat vett igénybe, de túlzott melegítéssel nem siettethették, mert a gyors szárítás következtében megfeketedhetett a bőr, vagy felületén a cserzősav kivirágzott. A zsíros, vixos felsőbőrök gyorsabban száradtak, de a szárítást gyorsító túlzott meleget ezek sem viselték el, nemcsak megsötétedtek, de a zsír kiolvadása miatt ragadósak is lettek. A kiszáradt bőröket leaggatták a szárítőrudakról, és vízszintesen egymásra rakták őket, bőrraA:d.vokat képeztek (62. kép).