Flórián Mária, Tóth Béla: Tímárok - A bajai tímárműhely a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

kon" a legények semmiféle okkal nem kerülhették a munkát, de a kemény munkanapokat követő vasár- és ünnepnapokon tilos volt őket dolgoztatni. Ha ez előfordult, a mestert megbüntették érte. A legények tisztességes viselkedését azonban ezeken a napokon is számonkérték: bizonyos esti időre haza kellett menniök, éjszakára ki nem maradhattak, kétes hírű helyekre nem járhattak, a közös istentiszteleten részt kellett venniök. Ha a legénynek panasza volt mesterére, szóvá tehette a céhgyűlésen, amikor valamennyi, a mesterséget űző mester és legény összegyűlt. Itt rótták ki a munkájukban, viselkedésükben vétő, vitatkozó, verekedős, a másik munkáját becsmérlőkre a büntetést, rendszerint pénzbüntetést. A legények társaságának is volt külön kasszája, amelyből a rászorulóknak juttattak. Ha például egyikük megbetegedett és nem volt gyámolítója, az atyamester ebből a pénzből gyógyíttatta, etette, amíg rászorult. A beteg mellé rendelte egyik társát nappalra, másikat éjszakára, hogy segítségére legyenek. A legény, amikor felgyógyult, visszafizette a ráköltött pénzt, ha pedig meghalt, társai kötelesek voltak közös költségen, illő formában eltemettetni és temetésén részt venni. Fiatalabb legény az idősebbnek szót fogadni tartozott, de a céhes szabályoknak arra is volt gondja, hogy idősebb a fiatalabb legényt, legény az inast ki ne használhassa, maga helyett ne dolgoztathassa. A tímárlegények szakmai tudásuk tökéletesítésére kötelesek voltak három évig vándorolni. Amikor a legény egy újabb városba érkezett, a helybeli atyamesternél jelentkezett, aki a helyi céh által kijelölt egyik mester mellé szegődtette. Amikor szerződése lejárt, folytatta útját a következő városba, egy másik mesterhez. Munkájáról, viselkedéséről igazoló levelet, Kundschaft-leveiet, illetve vándorkönyvet állítottak ki. A vándorúiról hazatért legény ezzel igazolta, hogy feladatát teljesítette, és kérhette felvételét a mesterek közé. A cím megszerzéséhez azonban még remekelnie is kellett. A remekmunka valamennyi mesterségbeli fogás ismeretét igényelte. A 19. század első felében-országosan meglehetősen egységesen - a tímároknak készíteniök kellett: „egy Bika, két Ökör, négy Tehén bőröket fakó színre, úgy mint Debreczenben szokták, még négy Ló bőrt. Hasonlóképpen az itt való mód szerint négy Tinó bőrt budai módra, négy veress Borjú bőrt fischledernek, négy Kecske bőrt kordoványnak, négy Juh bőrt fakó szattyánnak". A remekmunka költségeit a legény maga teremtette elő, műhelyt azonban a céh által kijelölt mester bocsátott rendelkezésére. Magát a munkavégzést és a kész darabot is vizsgáló mesterek ellenőrizték. Ha a legény eredményesen remekelt, befizette a belépéskor szokásos taksát és esküt tett a céhszabályok megtartására, a céh teljes jogú tagja lett. A tímármester új címével új jogokat szerzett, ezzel azonban új kötelességek is jártak. A céh védte tagjait a céhen kívüliek, a kontárok konkurenciájától, védte érdekeiket a vásározás, a piacozás során tör-