Flórián Mária, Tóth Béla: Tímárok - A bajai tímárműhely a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

7. kép. Ismeretlen tímárcéh ládá\a 1742-ből. A budapesti Táncsics Bőrgyár tulajdona. A Dunántúlon, a töröktől felszabadulva, legkorábban Pozsony és Sopron (1696) tímárságai, a Veszprémben (1692) és Székesfehérvárt működő tobakok, illetve a szombathelyi (1716) tímárok nyertek céhszabadalmat. A 18. század második felében a dél-dunántúli bőrműves központok, Mohács, Pécs, később Simontornya (1780) zárkózott fel, a 19. század elején pedig a tatai zsírcserzők"(1821) és fehértímárok (1853) szerepe is megnőtt. A 19. századra a pécsi bőrfeldolgozás jelentősége kiemelkedett. Itt a legtöbb adót már 1820-ban a tímárok fizették, akik I. Ferenctől 1829ben kaptak céhlevelet. 1884-ben 11 tímárság működött, közülük az 1762-ben Bajorországból bevándorolt Höfler-család tímársága futotta be a legnagyobb karriert. Az Alföldön a debreceni tímárság a középkortól folyamatosan megtartotta rangját: a legelső magyarországi céhek közé tartozott, s nincs az országnak még egy olyan városa, ahol annyi tímár élt volna, mint Debrecenben. A város a 17. században is fontos kereskedelmi góc volt. Volt olyan tavaszi vásár, amelyen 6428 marhabőr cserélt gazdát, de a debreceni tímárok 1690 táján maguk is elszekereztek árujukkal a bécsi, krakkói és bukaresti vásárokba. A céh jegyzőkönyve 1660-ban 88 céhtagot rögzített. Ez a létszám 125 év alatt megkétszereződött, 1850-re 400-ra emelkedett.