Flórián Mária, Tóth Béla: Tímárok - A bajai tímárműhely a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

8. kép. A székelyudvarhelyi tímárcéh behívótáblája 1584-ből. Megújítva 1830-ban. Az Alföldön még Jászberény, Szeged, Kecskemét és Nagykőrös bőrművessége érdemel kiemelést. A Felvidéken a tímárcéhek száma a 16-18. század folyamán egyenletesen növekedett. Elsőként Besztercebánya (1513) és Rimaszombat (1520), majd Lőcse, Kisszeben, Zsolna, Bártfa tímárjai kaptak céhszabadalmat. E töröktől mentes országrészben Pozsony, Trencsén, Nyitra, Bars, keletebbre Szepes és Gömör vármegye területén meglehetősen egyenletes megoszlásban dolgoztak a tímárságok. Különösen kiemelkedőek voltak a 18. században virágzó céhek között a Liptó megyeiek, ahol ekkor 200 tímárság készítette a Közép-Európában közkedvelt marha felsőbőröket. A halászcsizmához szükséges zsíros bőrt csak tőlük vásárolták. A bőr forgalmazása a kassai, eperjesi, lőcsei vásárokon keresztül leginkább Lengyelország felé irányult. Az erdélyi bőrművesség még régebbi múltra tekint vissza. A középkorban betelepített szászok között is voltak tímárok. A szászok magukkal hozták korábbi szervezettségüket is, és már a 14. században céhekbe tömörülve igyekeztek érdekeiket megvédeni. Az Erdélyben 1376-ban érvényre lépett céhrendelet az ő működésüket is szabályozta. A 15. századtól Kolozsvár (1464), Medgyes (1471), Brassó (1478) tímárcéheinek megalakulása után, a 16-17. században a tímárok céhei lassacskán behálózták egész Erdélyt. Itt a tímáriparosok helyzete hasonlíthatatlanul kedvezőbb volt, mint az ország más részein (8. kép). Erdélyben a