Hála József - Horváth Gyula (szerk.): Néprajzi dolgozatok Bödéről – Liber Mamorialis – Barabás Jenő hetvenedik születésnapjára (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1990)

HORVÁTH GYULA: A „bakcsacsi"-tól a „sintérezés"-ig

végét a lyukakba helyezték. A kanász «fő/ójával a kezében, középen figyelte a botról-botra járó labdát. Ezt kellett megszereznie és az ó/ba terelni. Ha sikerült, az utolsóként labdához érő ütö helyet cserélt vele. A többieknek figyelni kellett, nehogy a hajtó az általuk őrzött lyukba üsse a labdát, vagy tegye a botját, mert ebben az esetben is csere következett. Egy másik változatban (10. ábra) a kanász a pályán kívülről igyekezett a labdát az ó/ba terelni, az ütők a négy oldalt és a sarkokban levő lyukakat védték. Arra törekedtek, hogy a labdát megszerezzék és minél távolabbra üssék. Ezt a mindenkori hajtónak kellett visszahozni. Akinek a kijelölt területén áthatolt a kanász és a labdát az ó/ba, vagy valamelyik lyukba gurította, illetve a botját beletette, az szerepet cserélt vele. 9. ábra. A kanászozás egyik változatának térformája 10. ábra. A kanászozás másik változatának térformája Sintérezés (11. ábra). Hóolvadás után, a fű növése előtt szokták leginkább játszani a határban, később a felnőttek tiltották. 30x50 m-es területre volt szükség, ami a játékosok számától függően lehetett kisebb, vagy nagyobb is. Iskolás korú fiúk, legények, de sokszor még felnőtt férfiak is voltak a résztvevők között. Egy, a görcölés leírásánál bemulatott ütő/a, egy szörlabda és egy 100—130 cm-es cövek segítségével sintéreztek. A pálya valamelyik rövidebb oldalának közepébe leverték a karót, ez volt a cél. Erre merőlegesen 25—30 m-re kijelölték az ütö, 156