Kecskés Péter (szerk.): Felső-Tiszavidék (Szabadtéri Néprajzi Múzeum Tájegységei. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1986)

3. A MÚZEUMI FALU

Temető A tájegységhez kapcsolódó kis temetőben református sírjelek kaptak helyet. Itt láthatók az Erdőháttól távol eső Nádudvar, Hajdúböszörmény és Szentes kopjafái is, - ismertetésünkben azonban csak a tájegységünket érintő szatmárcsekei fej fákról emlékezünk meg részletesebben. A csekeiek ma is hatalmas tölgyfából faragott fejfák alá temetkeznek. A fejfa föld feletti hossza kb. 180, töve 65—70 cm, s ha ez utóbbi elkorhad, a fejfát lejjebb-lejjebb ássák. A hatoldalúra bárdolt föld feletti rész teteje előrehajlóan faragott, felül éllel befejezett. A homlokzati oldal mélyebbre fűrészelt tábla része a sírfelirat helye. A fejfakészítés mesterei, a bárd ügyes kezelői, az ácsok, kerékgyártók, akik a fejfákon is előszeretettel alkalmazzák az általuk ismert egyszerűbb mesterségbeli díszítéseket, a homlokzatéli három csipkevágást és variációit. Ezek a más, általuk készített tárgyakon (pl. szekereken, jármokon, kapukon) is szokásos díszítőelemek — a népi barokk közvetítésével — a reneszánsz és a késő gótika származékai. A fejfák feliratait is rendszerint maga a faragó szövegezte meg. A fejfákat egykor perzselték, majd szurkozták, legújabban pedig a fekete festék (kindrusz) használatára tértek rá. Utolsó műveletként a felirat bevésett betűit fehér festékkel hangsúlyozzák (60. kép). A helyi temetkezési rend szerint mindenkinek külön sírt ásnak, így a temetőben síronként egy-egy fejfa áll. A fejfák homlokzati részükkel a föld felé hajolva, írásos oldalukkal nyugat felé néznek. A szatmárcsekei református temető (amelyet 1850-1870 között fogtak be temetkezésre) fejfáival kapcsolatban szárnyra kelt romantikus elmélet a fejfákat csónakként, ácsékes homlokzatukat emberarcként értelmezi, előfordulásukat pedig csónakban történő temetkezéssel magyarázza. A múzeumban felállított 8 fejfa a legkiválóbbnak tartott szatmárcsekei fejfafaragó, Bóné József kerékgyártó mester munkája, amelyeket utódjával, Korpás Istvánnal 1972-ben készített a múzeum számára. Végezetül szóljunk néhány szót a tájegység felszínének archaizáló kialakításáról, többek között a bejáró útnál a települést övező, jelzésként kiásott vizesárokról, valamint a már kerített udvarok előtt készített, fűzfavessző fonattal megerősített falú árkokról, melyeken tönkőhidak, pallóhidák vezetnek át. De az eredeti környezet megfelelő bemutatásában, egy századfordulói falukép hangulatának felidézésében a korabeli növényzet is szerepet játszik. A szatmári növényzetre talán az a legjellemzőbb, hogy a vadontermő- és kultúrnövények, mind a kertekben, mind a határban szoros egységben fordulnak elő. Az udvarokon az eredeti vegetáció kap lábra, a mocsári tölgy, a galagonya, a kecskerágító, a határban pedig kiterjedt területű, igen korán 75