Kecskés Péter (szerk.): Felső-Tiszavidék (Szabadtéri Néprajzi Múzeum Tájegységei. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1986)

2. A FALU

Az építkezés módja Ha e táj népi építkezésének jellegzetességeit keressük, legelőször a fa nagyarányú használatát, valamint az ácsok feltűnő mesterségbeli tudását kell kiemelnünk. A templom, a harangláb formája, de még a szárazmalom bonyolult ácskötései is középkori, gótikus hagyományokról vallanak. A nemesborzovai harangtorony maga az ácsok mesterfogásainak egész gyűjteménye. Az 1794 ben felállított torony egyben jelképe lehet annak is, hogy ez az ácstudás hogyan szállt századokon át középkori mesterektől a harangtomyokat állító iparosokon és parasztácsokon át a késői falusiakra. A parasztudvarok épületei közül a hatalmas csűrök ácsszerkezete szemmel látható. A házakon csak a gondos szemlélő veszi észre, hogy a — látszatra más vidékeink fehérre meszelt falaihoz hasonló — falakban itt gerendaváz rejlik. Ennek a hagyománynak erejéről tanúskodik, hogy a már vályogtéglából épített milotai „grádicsos ház falán is a fal kiugró tagozásával utánozták a gerendakeretet, a sarokmerevítőket. A lakó- és gazdasági épületek vázát, tetőszerkezetét a környező erdők hatalmas tölgyfáiból a falusi specialisták, ügyes kezű parasztemberek keskeny baltája hasította, félélű faragó bárdja, szekercéje adta meg a formáját, vonóskése egyengette a felületét, majd hornyolója és vésője segítségével történt a zsilipelés és az összecsapolás. (6. kép) Az egykori, egymásra fektetett, a sarkokon egymásba lapolt gerendákból készített „keresztfejes boronaépületek emlékét ma már csak néhány gazdasági épület, disznóól őrzi. Nagyobb számban maradtak fenn a múlt században még általános favázszerkezetes házak, istállók és csűrök. A favázas épületek ía/pgerendáját folyami kaviccsal vagy a távolabbi kőbányákból szállított hömlöci, benei kővel feltöltött árkokra fektették. 15