Kecskés Péter (szerk.): Felső-Tiszavidék (Szabadtéri Néprajzi Múzeum Tájegységei. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1986)

1. A TÁJ ÉS NÉPE

Régi múltra néz vissza a terület gyümölcstermesztése is. A sárga kormos és sóvári almát, a vérbélű körtét szekéren, tutajon szállították a szomszédos megyékbe, és csak a századfordulón váltották fel őket újabb, nemesebb fajták. Híres volt a Szatmárban termett berzencei és penyigei szilva, valamint a milotai dió is. Terményeikkel a nagyszöllősi, tiszaújlaki és a beregszászi szombati váságokon jelentek meg az erdőhátiak, ahol viszont a városi mesterek, pintérek, kerékgyártók, csizmadiák termékeit vásárolták, hiszen a falukban csak fonószövőasszonyok, faragók, parasztácsok, esztergályosok, kovácsok, némelyikben vékakészítők, gubacsapók működtek. Eseményszámba ment, ha a távolabbi Nagykárolyba indultak pl. az aprófürtös, vörösbojtos károlyi gubáért vagy lábbeliért, ahol a Károlyi György téri hétfői hetivásárokon a kőszínben sorakoztak a csizmadiák árui. A legnagyobb, országos vásárok Szatmárnémetiben voltak, ezek évente négy alkalommal, 1571-ben szerzett jogon, 11 napig tartottak. Ide az erdélyi iparosokon kívül lengyel, német, bécsi kereskedők is elhozták áruikat, amelyekkel a helybeli 25 iparág mesterei, közöttük gombkötők, magyar szabók, ötvösök, aranyművesek készítményei vetélkedtek. De a szűkebb környék mestereit is látogatták az erdőhátiak, hordóért, dézsáért a Bereg megyei Tarpára, kerékért Dobronyba, Hetyenbe szekereztek, a fornosi piacon esetleg rongyszőnyeget vásároltak az otthon készültek mellé. A vándorárusok szekerei is rendszeresen megjelentek a falusi utcákon. Az Ecsedi-láp környékéről, Tyúkodról gyékényedényeket, szekérkast, szakajtókat, méhkasokat hoztak, ukrán és román faárusok szerszámokat, faedényeket árultak, a felvidéki fazekasok főzőedényekkel, a nagybányaiak mázas szilkékkel látták el a háztartásokat. A teknős cigányok mellett a kökényesdi tepsiverő cigányok jártak a falukba rézcsengőt, „zörgőt", kolompot, tepsit árusítva. így, bár az erdőháti falvakban nem voltak idegen telepesek, a környező tájak és nemzetiségek termékei mégis utat találtak az itteni háztartásokba is. A terménycseréne': és kereskedésnek ezek az évszázadokig szinte változatlan kapcsolatai megmutatják azokat a háziipari és kézműves forrásokat, ahonnan a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (továbbiakban SzNM) szatmári házainak, gazdasági épületeinek felszerelése jórészt kikerült. A trianoni békeszerződés szerint megvont új államhatár az erdőháti falvakat elvágta korábbi közigazgatási és piac körzetüktől, megszakadtak a vasúti összeköttetések is. Határ menti, elzárt helyzetükben tovább őrződtek életformájuk régies vonásai. Az Erdőhátat bemutató Felső-Tiszavidék tájegység így tudja a paraszti életkörülmények elmúlt évszázadait felidézni. 10