Kecskés Péter (szerk.): Felső-Tiszavidék (Szabadtéri Néprajzi Múzeum Tájegységei. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1986)

1. A TÁJ ÉS NÉPE

ni kívánó kisnemesi szemléletet is magukévá tették a parasztcsaládok. A 19. század végén - a kapitalizálódás korában - éppen ez a feudális hagyományokban gyökerező szemlélet tette anakronisztikussá a kisnemesség mellett az erdőháti parasztságot is. Termelés és fogyasztás Amennyiben hasznosnak bizonyult a táj elszigeteltsége a török időkben, annyira hátrányossá vált a 19. század második felében, amikor ez az elszigeteltség akadályozta az ország megújuló gazdasági életébe való bekapcsolódást. A 18. század végétől a nyugati országok szinte korlátlan mennyiségben vásárolták a magyar gabonát. A nyugati piacokat ellátó jól termő dunántúli uradalmak és az Alföld, ahol még volt lehetőség a termőterületek növelésére, meg is gazdagodtak a gabonakonjuktúrák következtében. Az erdőháti lakosság azonban még ekkor is, akárcsak a középkorban, erdőgazdálkodással és állattartással foglalkozott, és csak a hosszan tartó árvizek elvonulása után hasznosítható, magasabban fekvő területeket foghatta művelés alá. A földet két- és háromnyomásos rendszerben faekével és tövisboronával művelték, és még 1905-ben is jórészt fogazott élű sarlóval arattak. Bár a tiszta búza, a szükséges rozs, zab, kukorica (málé), a kender és a len is megtermett az erdőháti falvak határában, terményeikből csak saját szükségletükrejutott. így a földművelés csak alárendelt jelentőségű volt a múlt század végére félextenzíwé vált állattartás mellett. A legnagyobb haszonnal a jó igavonó magyar marha tenyésztése járt. Csak miután a gulyákat az egyre fogyó legelők miatt felosztották, próbálkoztak meg a gazdák a bonyhádi és simmenthali keresztezéséből származó, több húst és tejet adó marha belteijesebb tenyésztésével. Az igás ökörnél kevesebbre tartották a lovat. Főként a fuvarozással foglalkozó falvakban tenyésztették, és a nemesi életstílust követő jómódú gazdák és kisnemesek istállóiban tartották. A sertéstenyésztés viszont általános volt. Az első világháborúig hajtották a csürhét makkoltatásra a környező erdőkbe és az Ugocsa megyei Turci bércre. Bár a ridegen tartott süldőt csak másfél éves korában foghatták hízásra, a 19. század második felében a debreceni és kőbányai hizlalókat jórészt szatmári süldőkkel látták el. A juhtartás is jelentős volt, különösen a század végi nagy sertésvész után. Az élelmezéshez és ruházkodáshoz is nyersanyagot adó juh igénytelensége miatt korábban a kisgazdák állata volt. Az uradalmi és falusi fejősjuhászokon kívül voltak csupán juhokkal foglalkozó gazdák is. Minden háztartás ellátta magát a szükséges baromfival, és csaknem minden kert végén megbújt egy-egy mézet és jövedelmet biztosító méhes is. 9