Buzás Miklós: Mentés másként. Hagyományos technológiák alkalmazása a népi műemlékek megőrzésében. Skanzen Örökség Iskola 5. (Skanzen füzetek. Szentendre, 2011)

A házépítés fontos befejező munkálata volt a tapasztás. Célja nemcsak a falon lévő kisebb hézagok, egyenetlenségek eltüntetése, hanem a nedvességre igen érzékeny falak eső, fagy elleni védelme is. A különböző falazatokat általában 2-3 rétegben kézzel tapasztották. A sárfalak, fonott falak esetében apró cserép-, kőés tégladarabokat nyomkodtak a nyers falba, hogy a tapasztás jobban megkössön. A mitotai lakóház falának tapasztása a Múzeumban A tapasztás gyakorlatot kívánó munka volt, gyakran ezzel foglalkozó specialisták végezték. A megdolgozott sárba igen finom töreket kevertek. Mindig a fal belső felületén kezdték, s csak ennek elkészültével fogtak a külső falak tapasztásához. Az első réteg durvább sárból készült, pelyvával, törekkel, sok helyütt lótrágyával keverték a sűrű masszát. A második és harmadik réteg esetében fokozatosan finomodó pelyvás sarat vagy finom híg agyagot hordtak fel a falfelület mind simábbá tétele érdekében. A tapasztó anyagot rendszerint kézzel vitték fel a falra, sima lécekkel simították el, s az egyes rétegek között száradási időket hagytak. Vályogtégla készítése építőipari szakmai gyakorlaton A falazat külső megjelenésére a 19. század közepéig általában a tapasztást követő finom mázolás volt a jellemző, melyet nagyon híg agyagos sárral értek e1. A mázoláshoz igyekeztek sárgás, kékesfehér vagy fehéres földet használni. Ez a technika a 19. század közepén, az oltott mésszel történő meszelés megjelenése után kezdett visszaszorulni.