Szeredi Merse Pál (szerk.): Vaspálya rt. Alapítsunk részvénytársaságot! Részvényesek. Skanzen Örökség Iskola 2/2. (Skanzen füzetek. Szentendre, 2011)

Jelentős kulturális szerepe volt az iparosoknak színdarabok szervezésében, rendezésében. E darabokban rendszerint a fiatalok játszottak, de előfordult az is, hogy már deresedő hajú, de kedélyükben mindig fiatalos, köztiszteletben álló mesterek egy egész darab előadására vállalkoztak. Bár nem voltak irodalmi értékű alkotások, mégis jól szolgálták azt a célt, hogy az iparos fiatalságot összetartsák, a hosszú téli hónapokban szórakozást és egyben némi művelődési lehetőséget biztosítsanak. A szerény anyagi sikerből valamilyen közös kiadást fedeztek, vagy egy-egy különösen nehéz helyzetbe kerülő iparoscsaládon segítettek. A darab sikeréhez igyekezett mindenki hozzájárulni: az asztalosok elkészítették az oldalkulisszák kereteit, a kárpitosok fölfeszítették ezekre a vásznakat, a szobafestő pedig - amint a darabban foglalt hangulat megkívánta -, lombos faágakat, vagy a szobabelső tapétáit festette a vásznakra, a háttérre. Maguk a szereplők is mindent megtettek, hogy a megjelenésükhöz szükséges kellékeket összeszedjék a faluban: bőgatyát, kalapot, csizmát, subát, pipát, sokráncú parasztszoknyát és egyebet. Előadás elmúltával még sokáig szóbeszéd tárgya volt, hogy kik nézték meg a darabot, mint vélekedett az előadásról a falu népe, kinek a játéka tetszett a legjobban. A Dalárdának minden iparos tagja volt. A hazai iparosságot nem csupán a törvényi szabályozás hiányosságai, a gyárak által diktált verseny kíméletlensége, az országot akkor is kínzó tőkehiány sújtotta, hanem saját nehézkessége, gondolkodásmódja is visszafogta az alkalmazkodás folyamatában. Nemzedékek évszázados beidegződéseinek kellett volna megváltoznia néhány év alatt. Kézműves iparosságunk elesettségében is megőrizte rétegkultúrájának számos sajátosságát, társadalmi öntudatát, különállását és sajátos lelkületét. A rendi választóvonalak még a 20. század első harmadában is akadályozták, hogy a kisiparosok földművesekkel vagy gyári munkásokkal házasodjanak. Ritkán fordult elő házasság a középosztály alsó hivatalnoki rétege és az iparosok között is. A régi típusú iparosok kisebb bevételeit a hetipiacok, nagyobb eladásait az országos vásárok biztosították. Azonban a vásárokon elért bevétel igencsak ingadozott. Előfordult, hogy a csizmadia 20-25 pár csizmát adott el egyetlen vásáron, s utána nem sajnálta az áldomást. Aszályos, gyenge termést adó esztendőkben azonban a parasztság vásárlóereje csökkent, s a csizmadia, a szűrszabó és a többi iparos kénytelen volt áron alul vagy hitelben adni termékét. Rossz években a bevétel a bőrkereskedőkhöz, a fakereskedőkhöz, az alapanyag vagy féltermék árusához vándorolt, ha a kézműves folytatni akarta mesterségét. Nem csoda, hogy válságos években sok iparos zárta be műhelyét egy időre. Az iparosok túlnyomó többsége a szükségesnél kisebb forgótőkével rendelkezett, s gyakran adta el termékét kontóra (hitelbe). A mozgékonyabb mesterek kezén a pénz kamatozó vagyonrész volt, nyersanyagban, munkabérben, kölcsönben, előlegben forgó motorja a termelésnek. A hazai kézműipart már az 1840-es években is tőkeszegénység fojtogatta. Egyes mesterek szívesen adtak kölcsönt kamatra. Az 1850-es években már arra is volt példa, hogy iparosok - még inkább özvegyeik - teljes mozgó tőkéjüket hitelügyletekbe fektették. Pesten az 1850-1860-as években a kereskedelmi tőkével kapcsolatot tartó új iparosok kiszorították a termelésből a kis forgótőkével dolgozó céhes mesterek nagy részét. Szorongató tőke- és hitelhiány jellemezte a kisipar hagyományos vidéki központjait is. Könnyen érthető, hogy az iparosok lehetőleg kerülték a pénzügyleteket, s kerülték a kiadást, ahol csak lehetett, így is rákényszerültek hitelek felvételére. Az egyénektől felvett hitelek azonban csupán 10-20%-át fedezték például egy kádárműhely szükségletének, s azokra is kamatot kellett fizetni. A filoxéravész idején rendelés nélkül maradt kádárok, s több más iparág mesterei az 1890-es években egymás után jutottak csődbe, s a csődsorozatot kísérő árverések sok-sok kisváros iparostársadalmában keltették a pusztulás érzését. Az iparukhoz szükséges nyersanyagot bőrkereskedőktől szerezték be a szíjgyártók, csizmadiák, cipészek. Ezt a függőséget különösen akkor szenvedték meg, amikor kicsi volt a bevételük. Ilyen helyzetben sokan kerültek a bőrkereskedők hálójába, és adósodtak el. Hitelt csak akkor kaptak, ha mindig ugyanannál a kereskedőnél vásároltak. Ha a papucsos vagy a cipész nem tudta idejében megadni a kölcsönt, a kereskedő áron alul átvette raktárkészletét vagy bedolgoztatott az iparossal. Nem csupán a megszokott keretekhez és életformához való csökönyös ragaszkodás, hanem a csődök és árverések rémképe okozta, hogy az iparosok többsége félt az újításoktól, műhelye bővítésétől. Szerencsés esetben a nyersanyag helyben volt (például közeli agyagbánya, kőbánya) vagy helybe jött. 9