Szeredi Merse Pál (szerk.): Vaspálya rt. Alapítsunk részvénytársaságot! Részvényesek. Skanzen Örökség Iskola 2/2. (Skanzen füzetek. Szentendre, 2011)

A 19. század második felében Pesten - s valószínűleg több szabad királyi városban - az iparosok család- és lakásmérete, s vele együtt háztartása is kisebb lett a korábbinál. Csökkent a konyhafelszerelés darabszáma, s bizonyos tárgyak fokozatosan ki is cserélődtek. Kiszorultak a régi cinedények, s a rézedények közül csupán az üstök maradtak meg. Viszont megszaporodott a fajanszból, majolikából, pléhből és bádogból készült edények száma. A konyhában csupán a sütéshez, főzéshez szolgáló edényeket, főleg lábasokat, fazekakat tárolták. Az étkezésnél használt porcelán- és üvegedényeik az ebédlő vitrinjében szobadíszként is szolgáltak. Ezekhez tartoztak a kávés- és snapszoskészletek, cukortartók, csiszolt üvegpoharak. Ezeket a pálinkás-, boros-, teás- és kávéskészleteket akkoriban már a helybeli üveg- és porcelánkereskedésben is beszerezhették. Ugyanakkor a falvakban, kisvárosokban élő iparosok háztartásához sok olyan tárgy is tartozott, amelyet az ottani parasztok házaiban is meg lehetett találni. Ilyen eszköz volt például a rézvasaló és a vasalódeszka, a tarkedli-sütő, a légyfogó, a viaszosvászon terítő az asztalon és a konyhakredenc polcain. Az iparos réteg polgárosuló életformájáról vallottak a testi higiénia eszközei is. Sok iparos használt az 1900-as évek elején fogkefét és fogport, többféle hajkefét, fésűt, hajtűt vásároltak, s gyakori tétel volt vásárlásaik között a szagos szappan és a cipőkenőcs is. A háztartás tárgyainak jelentős hányada a városi - így az iparos - rétegek esetében is a menyasszonyi kelengyével került az új párhoz. A kelengye főként ágyneműből, a lakás „öltöztetésére" szolgáló textíliákból és női fehérneműből állt, amihez esetleg felsőruházat is járult. Mivel a kelengye a menyasszony személyi tulajdonaként került a házhoz, válás esetén magával vihette. Az 1867-1914 közötti évtizedekben egyes pesti kereskedőcégek már értékben és mennyiségben is változatos kelengye-összeállításokat hirdettek az újságokban. A századfordulón 2-300, illetve 4-500 korona értékben kínálták a szegényesebb kelengyéket. Iparoscsaládok inkább az 1200-1800 koronáért kapható kelengyéket vásárolták. A tehetősebb polgárok azonban 10-12 ezer koronát vagy annál is többet áldoztak leányuk stafírungjára. A szegényebb iparosok - a szabók különösen - csak az anyagot vették meg a boltban, a varrást otthon végezték az asszonyok. Maga a menyasszony is szorgalmasan hímzett, de a munka legnagyobb részét varrógépen végezték, s varrónőt, varrólányokat fogadtak fel. Az iparos leányok kelengyéjében is jelentős tétel volt az ágynemű (3 dunna, 9 vánkos, 3 párna], a 12 lepedő és 12 abrosz. A fehérnemű anyaga túlnyomórészt szepességi lenvászon volt. Kevesebb a rumburgi vászon, a közönséges vászon pedig inkább a cselédségnél fordult elő, s a falusi iparosoknál volt elfogadott. A céhszervezet megszűnése után a céhek iratai és a működésükhöz tartozó tárgyak (céhládák, céhkancsók, pecsétnyomók, céhzászlók, behívótáblák, mesterremekek, cégérek stb.) részint az ipartestületekhez, részint az egykori céhtagok birtokába kerültek, egyes jelvényeiket pedig továbbra is a templomokban őrizték. A céhes hagyományok a régi mesterségek és a városi, mezővárosi iparosság életében sokkal inkább kimutathatók, mint az új szakmákban és a falusi kézművesek körében. Az iparosokat egyéni szokásaik, szórakozásaik is elkülönítették más rétegektől. Általában véve a mesterek nem éltek annyira a munka és az idő szorításában, hogy ne lett volna szabad idejük és társas életük. Jellemző példa rá a gyöngyösi cipészmester egy munkanapja a 20. század elején. Délelőtt felváltva iszogatta a pálinkát és a feketekávét. Ebéd után hozatott másfél liter bort, amit 4 óráig megivott. Akkor befejezte a munkát, s kiadta a segédnek, hogy mit kell megcsinálnia. A műhelyből elment kártyázni és kuglizni megszokott társaságával. Legtöbb városban létezett iparos-kör. A körök, egyletek az ipartestület székházában vagy állandó vendéglőjében tartották összejöveteleiket. A terem közepén biliárdasztal állt. A fal mellett helyezték el a Kör két nagyméretű könyvszekrényét és a zászlótartó szekrényt. A Kör tagjai minden vasárnap délelőtt 10 órakor összejöttek. Otthon ebédeltek, de délután 5 óra tájban ismét visszatértek a vendéglőbe, s gyakran késő estig ott is maradtak. Nyáron a vendéglő udvarán épült, szellős szaletniben üldögéltek a kecskelábas asztalok mellett. Ehhez a fedett nyári helyiséghez tekepálya is csatlakozott. A tekepálya és a biliárd, a sakk és a dominó, a könyvtár és néhány újság a legtöbb egyesületi vendéglőben megtalálható volt. A söntésben italmérés folyt, de idegent nem szolgáltak ki, hacsak nem volt valamelyik egyesületi tag vendége. A polgári korszakban az iparos réteg falun és városon egyaránt szeretett bálozni. Báljaik általában véve zártkörűek voltak, s jó előre kiküldték a nyomtatott meghívókat. A legnépesebb és legparádésabb bálokat a mészáros-, a tímár- és a csizmadialegények rendezték. Báljaikra meghívták a mestereket családostól és a rokon szakmákból is. Többnyire a város és az egyház vezetőinek is küldtek meghívókat. Mesterbálokon ismerték meg jövendőbelijüket az iparosok leányai. Táncosaik közül kettőt-hármat vacsorára invitáltak a házukhoz. Az ismétlődő vacsorameghívás annak a jele volt, hogy a mesterlegényt kérőnek is szívesen látnák. Iparos bálokat a falusi kézművesek is tartottak, s azokra nemcsak a helybeli, de a környékbeli iparosokat is meghívták. 8