Sári Zsolt: Kocsmatörténet (Skanzen füzetek. Szentendre, 2013)

A 16-17. században a pince fölé emelt borona vagy földfalú, ritkábban kőfalú, többnyire egyetlen helyiségből álló szalma- vagy zsindelytetős épületek voltak a kocsmák. Ezeket korcsmálló pincének nevezték, leginkább Észak-, Északkelet-Magyarországon, Erdélyben, és az Alföldön ismerték. Kecskeméten a 18. században nyárra leveles színeket építettek a kocsmák mellé, és a szabadban folyt a bormérés; később ez az egész országban elterjedt, gyakran találkozhatunk a kocsma udvarokon való italméréssel. A nagyobb városokban a városi kocsma többnyire a városházán volt -például Budán, Pozsonyban vagy Debrecenben-, a többi pedig a jelentősebb forgalmi pontokon, így a vásártereken, piactereken, a városból kivezető utak és kapuk mellett. A bormérést monopolizáló városok gyakran fogadóval egybeépített kocsmát tartottak fenn. A 18. századtóltól a lakosság számának emelkedésével párhuzamosan a kocsmák száma is erőteljesen megnövekedett. Egy-egy településen több tucat kocsma is működhetett, kisebb falvakban csak egy-kettő, a városokban, mint példáil Kecskeméten több mint 150. Az ivószoba felszereléséhez tartozott egy hoszszú, kecskelábú asztal, hozzávaló támla nélküli lócákkal vagy padokkal, almárium, amelyben az ivóedényeket tartották. A bormérő asztalt lécekből álló rács, a kármentő kerítette el az egyik sarokban. Itt tartották a törékeny holmit, a mérés alatt levő bort, s ha dulakodás, verekedés támadt a kocsmában, a kocsmáros ide menekült, magára húzva a kármentő ajtaját. Gyakran innen nyílt a bejárás a konyhába is.