Bereczki Ibolya: Egyik kutya – másik eb , A kutya a magyar hagyományban (Skanzen füzetek. Szentendre, 2013)

Herman Ottó figyelt fet rá, hogy a nagy testű komondorok, kuvaszok közül sokat folyóról vagy valamilyen vízfolyásról neveztek el. Széles körben ismert volt a 18-19. században ez a gyakorlat, Szirmay Antal magyarázata szerint: „A magyarok úgy vélik, hogy az olyan kutyának nem kell megvesznie, amely valamelyik közeli folyóvíz nevét viseli". A babonaságnak tartott névadási szokás a 20. század közepéig élt, s a kutyákra nézve legveszélyesebbnek tartott betegség, a veszettség ellen óvta a jószágot és környezetét. A kutya és a pásztorolt állatok nehezen orvosolható betegsége a veszettség. A középkor óta számos praktika, babonás eljárás terjedt el, sőt veszettorvosnak nevezett emberek is igyekeztek a „dühös" állatot - nemcsak kutyát, hanem szarvasmarhát, embert is meggyógyítani. 1570-ben özvegy Batthyány Ferencné ajánlja, hogy a veszett kutya által megmart embernek három-három kőrisbogarat kell megennie. 1598-ból Radvánszky Béla közöl egy égi háború és veszettség ellen való ráolvasást: „Zaro Zarabia, Zarabista Ravabuntur ez Igeket kenyra 1= kenyér] avagy Pereezre Iryad es az dehös altatnak adh megh enni es megh jogyol." 1792-ből a kunszentmártoni Pernyész Menyhért módszerét Magyary-Kossa Gyulától tudjuk: Különféle szárított füveket porrá törve és megszitálva kellett összekeverni az úrnap előtt lerázott, megölt, megszárított, porrá tört kőrisbogárral és isten tehénkéjével (nünüke), majd beadni pálinkával a megmart embernek. Úgy is gyógyították a veszettséget, hogy hirtelen vízbe dobták a veszett kutya által megmart személyt. A Tiszazugban az agyonütött veszett állatra szalmát terítettek, és elégették. A szétkapart pernyén hajtották át a jószágot, hogy ne kapja el a betegséget.