Kemecsi Lajos: A magyar kocsi (Skanzen füzetek. Szentendre, 2013)

A magyar kerekes járművek, kocsik és hintók Nyugat-Európán kívül természetesen eljutottak a közelebbi, szomszédos országokba is. A szomszéd népek jármű illetve alkatrész terminológiáját vizsgálva a nyelvtudomány feltárta a magyar eredetű elnevezéseket. Az erdélyi román nyelvben, és a kárpátukrán népnyelvben egyaránt nagy jelentőségű szócsoport igazolja a magyar fogatolás és szekerezés kulturális hatását. A legkorábbi és talán legjelentősebb nyelvi hatást a szlovák nyelv jármű, illetve alkatrész elnevezéseire gyakorolta a magyar nyelv. A kocsi és a kocsis megfelelői már a 16. században felbukkannak, a horvát kocis és a lengyel kocisz csak a 17. századig vezethető vissza. A szomszéd népek nyelvébe számos járműalkatrész, tartozék elnevezése is a magyarból került. Valószínű, hogy nemcsak a szavak, hanem a tárgyak átadás-átvételével is lehet számolnunk. Ebben a folyamatban nagy volt a szerepe a járművek készítésének és értékesítésének. Már a 17. századtól ismeretes, hogy magyar járműkészítő iparosok költöztek a szomszédos országokba, és ott működtek. A hazai kocsigyártó ipar 19. századi virágzása idején a termékek eljutottak a szomszédos országokba is. A díszjárművek gyártása Magyarországon a 20. századig jellemző és sikeres ipartevékenység maradt. A magyar kocsi elsősorban a szinte napjainkig használt parasztszekerekben maradt fenn, s nem a gazdagok által kedvelt hintók technikai megoldásaiban. A kerekes járművek terjedéséhez azok a magyar szekeresek is hozzájárultak, akik a távolsági fuvarokat bonyolították, akik a középkor óta részt vettek a kontinentális áruszállításban. A Kisalföld, s az egész Kárpát-medence egyik legjelentősebb szekeres központja volt Komárom. A komáromi szekeresgazdák nem használtak a vidéken ismeretes járművektől eltérő szekereket. A jármű alkatrészei - és elnevezésük is - megegyezett a környéken használatos kocsikéval. Nehezebb, jobban vasalt szekereket használtak a komáromiak