Kemecsi Lajos: A magyar kocsi (Skanzen füzetek. Szentendre, 2013)

A különböző teher- és személyszállító járművek, szekerek, kocsik és taligák technikai tökéletesítése nyilvánvalóan folytatódott a magyar kocsi kifejlesztése és ismertté válása után is. Szintén számolni kell az interetnikus kapcsolatok révén meghonosodó újabb járműformákkal is. Szomszéd népi szláv átvétel feltehetőleg a kóla, kólya, ami egyfajta négykerekű jármű lehetett. Fogalma a külföldi források alapján specializálódott a személyszállító járművekre. Az 1600-as években egyéb lovas kocsik is léteztek. Személyi közlekedésre szolgált a leptika, lektika nevű jármű. A 17. század közepétől adatolható a kolesz, ami eredetileg kétkerekű taligaféle lehetett. A 18. században megszaporodnak az úri, postai, polgári járművek a források alapján hazánkban. Ilyenek a cséza, a batár, a fiáker. Nyilvánvaló, hogy a magyar járműkultúra szempontjából a négykerekű parasztszekér jelentőségéhez nem mérhetjük a polgári járműtípusok egyikének hatását sem. Több magyar szekérgyártó központnak, s a körzetében elterjedt táji típusnak sok százados múltja van. A legnagyobb hatásuk egyértelműen a Kocs településen működött 15. századi szekereseknek és járműkészítőknek volt, de több kisebb központ ismeretes a magyar nyelvterület más pontjain. Ilyen a pozsonyi szekér, amely szintén már a 15. században országos kelendőségnek örvendő árucikk volt. Pozsony megye bognár árszabása 1743-ban a hegyaljai szekérre és a somorjai kocsira, mint a hegyvidék és a síkvidék táji típusára volt szabva. Hasonlóan ismert volt a baranyai kocsi, amelyet a 18. században a Kiskunság, a Dél-Alföld, sőt a Tiszántúl településein is használták. A városoktól távol kialakultak falusi kerékgyártó központok is, főként erdős vidéken, nagyobb forgalmi központok, fuvaros települések közelében. A vasalt kerék, a keréktalpvasalás országosan elterjedt az újkor elejéig.