Cseri Miklós - Sári Zsolt (szerk.): Szerencsemalac, A mangalica. Skanzen füzetek 2. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)

A sertéshús fogyasztás a 19. században vált egyre nagyobb méretűvé. A marhahúsfogyasztás középkori, kora újkori erőteljes túlsúlya az 1800-as évek végére eltűnt. Az 1934 és 1938 közötti időszakban már 45% volt a sertés- és csak 22% a marhahús aránya. A változás elsősorban a ténylegesen megváltozott fogyasztásnak köszönhető, a 20. század végére pedig Európa legerőteljesebben sertéshúst fogyasztó népei közé kerültünk. A sertéshús könnyű és sokoldalú tartósítása miatt is egyre hangsúlyosabb szerepet kapott a magyar konyhában, hiszen sózással, füstöléssel és lesütéssel is tartósítottak. A Dunántúlon a sózott húst füstöletlenül, saját zsírjában átsütve tartósították, faedényben (vindőben) zsírral leöntve nyárig eltartották. A szalonnának nagy becsülete volt a konyhában, mivel a nehéz fizikai munkát végző ember az élelmiszereket energiatartalmuk szerint értékelte. így nem véletlen, hogy a paraszti táplálkozásban a szalonna a reggeli étkezések egyik legfontosabb alapanyaga lett.