Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

A falvak építészete - Beszédes Valéria: Egy Duna menti műemlék falu

jednicaban. Egy-egy família a falu meghatározott részén települt meg, s a család növekedésével, illetve széthullásával alakulhatott ki a falu mai alaprajza. Állításunkat alátámasztja az a tény, hogy 1945-ig a községben nem volt hivatalos utcaelnevezés. Egy-egy utcát az ott élő családok, nagycsaládok csúfnevéről nevezték el, ezek az elnevezések máig ismeretesek. Négy utcának a népi elnevezése nem családnév. A korábban már említett Cokot — magyarul tőkét jelent —, az itt élők magyarázata szerint, ebből a tőkéből fejlődött, burjánzott tovább a falu, hasonlóan, mint a szóló. A főutca, a falu leghosszabb utcája a Veliki sokak, a Koluttal összekötő utat Siroki (széles) sokaknak nevezik. A falu negyedik utcája a Zemun, erre az elnevezésre a későbbiek során még visszatérünk. A legelőkre levezető útnak érdekes módon, magyar elnevezése van: Disznósor. Az elnevezés pedig arra utal, hogy a malacok ebben az utcában mindig eltévedtek, akkor, amikor a csordás a legelőre hajtotta a csordát. A többi utca kivétel nélkül egy-egy családról kapta a nevét: Palkov, Franjin, Djukin, Jolin, Djanizin, Öosin, Balzakin sokak. Az utolsó nagycsalád a Tolin família volt, ők a harmincas években osztották szét a vagyonukat, vagy ahogy Béregen mondják: razisli (szétváltak). A családszervezetnek ez a felbomlása súlyos gazdasági következményekkel járt, a falunak kicsi volt a határa, a kiscsaládok 1—2 holdnyi szántón már nem tudtak gazdálkodni. S hogy enyhítsenek gazdasági bajaikon, még ezt a kevés földet is eladták a környező sváb falvak gazdáinak, s így a húszasharmincas évekre a faluban lakó sokacok agrárproletárok lettek. 1921-ben a beregi határ háromnegyed része már a svábok tulajdonában volt. Mivel a ma élő idős sokacok napszámosok voltak, nem emlékeznek arra, hogy a falu két beltelkes lett volna Arra ugyan homályosan emlékeztek, hogy a szalmát és a kukoricaszárat a falu szélén tartották, de itt semmilyen külön épület, kert nem volt. Az alaprajzból ugyan arra következtetünk, hogy a falu körül lehettek szérűskertek, de ennek bizonyítására további kutatásokra van szükség. Az elszegényedés hatása még egy érdekes jelenségre figyelmeztet. Egyegy lakóházban több család is élt. Ezek a családok már nem voltak vérrokonok. A gazdáknak közös volt az udvara, az asszonyok közös konyhán főztek, csak egy-egy külön szobájuk volt. Még ma is találunk néhány ilyen megosztott lakóházat, azzal a különbséggel, hogy napjainkra az udvart kettéválasztották, a kamrát pedig átalakították. Érdekes az a tény, ahogy a beregiek megítélik gazdasági romlásukat. Szerintük a bajaiknak két forrása volt: az egyik a nagycsalád, a másik a nők viselete. A nagycsaládnak nem az összetartó erejét látják, hanem éppen ez gátolta meg a kiscsaládokat a fejlődésben, ugyanis a nagycsaládban a családfő nem engedte meg, hogy kifejezésre jusson az egyéni kezdeményezés, ezért kedv nélkül, ambíció nélkül dolgoztak. Amikor szétváltak, egyszerűen nem tudtak mihez kezdeni szabadságukkal: ahelyett, hogy dolgoztak volna, elkótyavetyélték a szántójukat. A baj másik okozója a rendkívül díszes női viselet. Á ruhákat ugyan házilag készítették, s az asszonyok ahelyett, hogy férjükkel dolgoztak volna, naphosszat szőttek, hímeztek, hogy elkészüljön a lányok kelengyéje. Véleményük szerint nagyon sok földnek az ára van az általunk megcsodált viseletben. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy csak a beregi férfiak nyilatkoztak így; ha az asszonyokat faggattuk, akkor azok igen tartózkodóak voltak, hiszen a nagy ünnepen még ma is felveszik ezeket a díszes ruhákat. A földrajzi nevek sok esetben megőrzött régiségeket takarnak. így van ez Béreg esetében is. Az utcanevek felsorolásakor már említettük, hogy a falu negyedik utcáját, a mai Boris Kidric utcát Zemunnak nevezik. Branislav KOJIC