Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

Az emlékek védelme - Beszédes Valéria: A népi műemlékvédelem lehetőségei Martonoson

Dór jellegű gang-oszlop martonosi és horgosi porták jellegzetessége a paprikaszín. Az utca frontjára építik. Rendszerint olyan magas, esetleg magasabb is, mint a lakóház. A padlásteret használták ki a paprikafüzérek szárítására. Ezek oldala, a górékhoz hasonlóan, be van lécezve. A padlás alatti részben van a nyári konyha és a paprikaszárító. Ezek az épületek új keletűek a falu népi építészetében. Martonoson, akárcsak Horogoson, századunk tízes éveiben honosodik meg a paprikatermesztés. A martonosiak úgy tartják, hogy a röszkei kertészektől tanulták el ennek a kultúrnövénynek a termesztési fogásait. A mezőgazdaságnak ez az ága azután teljesen megváltoztatta az itteniek életvitelét. A két világháború között Horgos mellett Martonos volt a legnagyobb paprikatermeló központ. Napjainkban is ez a fő termelési ága a falu mezőgazdaságának. Az elmúlt években 250—300 hektárt ültettek be ezzel az ipari növénnyel, ugyanakkora területet, mint búzával. Hogy ezt a két kultúrát általában egyforma nagyságú területen termesztik már évtizedek óta, az azzal is magyarázható, hogy az itteni gazdák tapasztalata szerint a paprika után a búza mindig jól terem. Századunk tízes éveitől a faluban mindent a paprikatermesztésnek rendelnek alá. Amikor elérkezett a palántálás ideje, a falu apraja-nagyja a földeken volt. A felnőttek voltak a fúrósok, a gyerekek pedig a palántahányók. A munka arányában kapták a bérüket is. A fúrósoknak egész napszám járt, a palántahányónak pedig fél. Napjainkban megváltozott a paprikatermesztés technológiája. A paprikát már nem fűzik, nem is hasítják, ezért az egykori paprikaszínek átalakulnak kukoricagórékká, vagy lebontják őket. Kár lenne értük, jó lenne, ha megmaradnának, s nem tűnnének el, mint a paprikakülük, amelyekben ezt a fűszernövényt a termesztés kezdetén törték.