Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

Mesterektől, mesterségekről - Tripolsky Géza: A búbos kemence

Érdemes lesz végigkísérnünk a kemence építésének folyamatát. Nézzük csak, hogyan épült a boglyakemence. Az építőanyag a XVIII. századtól a legutóbbi időkig a sár volt. Persze az építő pontosan tudta, hogy milyen sarat kell készíteni, és hol található megfelelő anyag, mert a sár jórészt ebből készült. Balázs Mátyás oromhegyesi juhász, aki maga építette kemencéjét 1963ban, a falu alatti Alsószék nevű területet tudja jó földbányának. Itt még megvannak a kiásott gödrök. Az anyag jó minőségét bizonyítja, hogy onnan még vidékiek is hordtak földet. Régebben az egész kemence sárból, illetve az alapja döngölt földből készült. A XX. században a tűztérig terjedő alap kétféle anyagból készült. A „köpenyfalat" vályogból rakták ki, belülre agyagot tettek, és azt jól ledöngölték. Mielőtt elérték volna a tűztér magasságát, valamilyen szigetelő anyagot, rendszerint homokot terítettek szét. Aztán következett a tűztér, azaz a kemence fenekének az elkészítése. Agyagot döngöltek simára, sót tettek a föld közé meg tört üveget. A kemence fenekének vízszintesnek kellett lenni. Balázs Mátyásné szerint ezt úgy ellenőrizték, hogy sekély edénybe vizet öntöttek, ós azt helyezték a fenekére: Ezután következett a kemence falának az építése. Vidékünkön először a vázat készítették el. A jövendő kemence falának belső szélére karókat szúrtak le, ós ezeket felülről egy vasabroncs fogta össze. A karók közét náddal, kukorica- vagy cirokszárral töltötték ki — ezt a műveletet tűzfalazásnak hívták. Készülhetett a váz fűzfavesszőből is. Az volt a fontos, hogy sűrű, erős vázat kapjanak, mert a rárakott sár igen súlyos volt. Szóljunk most a sárról. A kiásott földet, illetve agyagot szétterítették az udvar sima földjén. Kerek „ágyást" csináltak belőle, a szélét följebb húzták, hogy áztatáskor a víz ne follyék ki. Felülről locsolták, s a föld ázott, néhol egész éjszaka, Oromhegyesen csak néhány órát. Közben kapával többször „átvágták", lapáttal forgatták, majd polyvát raktak közé. Végül taposással tették a sarat teljesen használhatóvá. Kar vastagságú hurkákat formáltak, és a csőmpölyögnek is nevezett elég hosszú, fél-egyméteres sarat jól a vázhoz és egymáshoz nyomkodták. A sárhurkák átmérője úgy 8 centi hosszú. Voltak, akik a megformált sarat szálával szépen leterített zab- vagy rozsszalmában hentergettók meg beépítés előtt. Egyes vidékeken nem hurkákat, hanem hal formájú sarat készítettek, és a sorokat kötésben rakták egymás fölé. Ez utóbbit „csukás" építésmódnak nevezték. A kemence falát az alaptól számítva 120— 140 centiméter magasságúra építették. Addig, hogy a tetején még elférjen egy köcsög vagy egy szakajtó. Rakták tehát a sárhurkákat a megfelelő magasságig, aztán az összeszűkült felső részét áthidalták karóval vagy lapos vassal, és azt is megrakták sárral. A fallal, ha többen is dolgoztak rajta, fél nap alatt megvoltak. A tető peremét is elkészítették, egy mintázó deszkával szabályozva kerekítették. No de nem volt ez a munka ennyire egyszerű. A kemencének ugyanis szája volt a szoba melletti helyiségben. A száj nyílását általában már a ház építésekor meghagyták. Ha később építették a kemencét, kivágták a falat körülbelül fél méter szélesen és ugyanilyen magasan. Akkora kemenceszájat készítettek, hogy a nagy kenyér meg a legnagyobb fózőfazék is beférjen rajta. A szobában a kemencét mindig arra a falra építették, ahol a bejárati ajtó volt. A mestergerenda alá nem kerülhetett, tehát csak a szoba felét foglalhatta el. Amikor az építésben a szájnyílásig jutottak el, annak felső szélét lapos vasakkal hidalták át. Ettől kezdve a búboskemence távolodott a fartól, a távolság mind nagyobb lett. A fal és a kemence találkozása fölötti szűk rést nevezték a kemence vallanak. Ide vizet, tejet, miegymást raktak, de a macska