Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

Mesterektől, mesterségekről - Tripolsky Géza: A búbos kemence

A kemence szája a kéményaljában — Oromhegyes, 1990. is szívesen melegedett rajta. A kemence és a közelében levő másik fal között akkora volt a szélesség, hogy egy ember vagy két gyerek is elfért a kuckóban. A kuckó és a padka egy magasságban voltak. A kuckó tehát a padkában folytatódott, majd a kiságy következett, amelynek egyik vége a padkán volt, a másikat meg karókból készült lábak tartották. A padka egyébként körülfutotta a kemencét. Olyan magas volt, mint a régi székek, a szélessége viszont változott, de mindenesetre kényelmes ülést biztosított. Alul befelé lejtett, hogy a csizmasarokkal ne rugdossák le róla a meszet. A kemencét és a padkát valamikor mindig fehérre meszelték. A mintázás csak a mi századunkban vált divattá. Ugyancsak újabb keletű szokás az, hogy a kemencét nem „gömölyéből", hanem tenyérnyi szóles cserópdarabokból építették. Ezeket „hódfarkú", tehát sima felületű cserépből törték, és sár közé rakták, kívül-belül tapasztották. A padka anyaga is lehetett más, készülhetett fenyődeszkából is. Ez utóbbit persze a szögletes kemencék mellé rakták, és a szélére fűrészelt, mintás lécet szegeltek. Bármiből készült is a kemence, mindig nyáron épült, és legjobb volt a természetes száradás, ami hetekig is eltartott. Ezután következett a kiégetés, gyenge majd erősödő tűzzel. Közben persze nagy gőz keletkezett. A kemence tehát használható állapotba került. Meleget árasztott ősztől tavaszig, főztek és sütöttek benne. Egy kissé kellemetlen volt a nyári fűtés, de sok helyen